Elrettentő példa

1.0Napi Mese a Nők Lapjátólhttps://napimese.cafeblog.huNők Lapjahttps://napimese.cafeblog.hu/author/nok_lapja-2-2/Elrettentő példa Valahányszor szóba kerültek valahol, az arcok felderültek, máris kuncogott mindenki, s mint megnyitott zsilipből az áradt, sorra kerültek az abelsbergiek viselt dolgai. És az már igaz: minden abelsbergi történt mosolyt, ha nem éppen harsogó nevetést fakasztott… Egyik csodálatos történetük arról szólt, hogyan félemlítették meg elrettentő példájukkal a vakondokokat. Az eset régen történt, azaz nagyon régóta mesélik az abelsbergiekről… Az abelsbergi határban, különösen tavasszal és ősszel, nagyon elszaporodtak a vakondokok. A falu határában a szép tavaszi vagy őszi virágoktól tarka legelőket, selyemfüvű réteket elcsúfították a szapora vakondtúrások, a rétek virágos testén púposodó koromfekete, földszínű kelések. - Mit tegyünk? – törték a fejüket az abelsbergiek. Sokszor összeült az elkeseredett és tanácstalan falusi tanács, de hiába szedték össze az eszüket, nem találták a bajból kivezető utat. Csak a bíró sóhajtott fel ilyenkor: – Meglátjuk, polgártársak, odalesz a jó füvünk, a bársonyos rétünk, és nem lesz szénánk… De egy nap, a nagy és tanácstalan keserűségben, hirtelen bekövetkezett a váratlan fordulat, amely nemcsak megbolygatta a falu életét, hanem a kupaktanácsot is nagy tettekre készítette… A dolog azzal kezdődött, hogy valamelyik kora őszi reggelen egy kis, kíváncsi vakondok kidugta a fejét a túráson, és idegesen mozgatva pici, piros orrát, beleszippantott a jó illatú rétbe. Az egyik községbeli gazda éppen arra kószáló fia, a faluszerte ismert Gosel – a neve megmaradt, mert a hálás kupaktanács feljegyeztette örök időkre Abelsberg „aranykönyvébe” – észrevette a kíváncsi vakondokot, megfogta, az ingébe dugta, és hazavitte a faluba. Volt egy öreg, használaton kívüli kalitkája, abba zárta, s apja bíztatására elvitte a községházára. A falu piacterének közepére egy asztalt állítottak, s azon közszemlére rakták ki a kalitkába zárt „fekete szörnyeteget”. A falu népe átkozódva, fenyegetőzve nézegette a pellengérre állított bűnöst. Igaz: a kalitka előtt lármázó emberek nem zavarták a bezárt bársonyos, csillogó fekete szőrű kis vakondokot. Ide-oda futkosott a kalitkában, két lábra ült, s körmeivel a szőrét fésülgette, aztán a rácshoz futott, kidugta az orrát, mókásan fintorogva beleszagolt a nagyvilágba, s bohókásan borzolgatta bajuszkájának pindurka szálait. A dühös falubéliek pedig elhatározták, hogy példásan megbüntetik a kis bűnöst. De most kezdődött el a baj, mert hiába hozták meg egyhangúan az ítéletet, abban semmiképpen sem tudtak megegyezni, hogyan hajtsák végre. Végül a polgármesternek jó ötlete támadt! – Emberek! Ez a bűnös – mutatott a kalitkában hátsó lábain kucorgó, a mellsőkkel a bajuszkáját borzolgató vakondokra – a föld megrontásával vétkezett, ezért a földdel bűnhődjék! Élve kell eltemetni! Nagy csend támadt az első pillanatban. – Ez az igazi megoldás! – kiáltották végül az emberek. A tanácsbeliek felkapták a kalitkát, a kisbíró hozott egy ásót, a tömeg menetté formálódott, valamelyik házból még zászlót is hoztak, és valamennyien megindultak a rétre. Itt aztán megadták a módját az ítélet végrehajtásának. A kisbíró kiásta a lyukat, az egyik tanácsbeli felolvasta a vakondoknak a szigorú ítéletet, méghozzá jó hangosan, hogy a többi vakondok is hallja, és okuljon belőle. Aztán kivették a kalitkából a kis állatot, a bíró elé vitték, aki eltört egy pálcát felette, és hangos szóval hirdette: - Nincs kegyelem! Óvatosan odavitték a frissen ásott gödörhöz, beletették, és gyorsan behányták földdel. A kisbíró még meg is taposta a vakondok „sírját”. Egy darabig még ácsorogtak körülötte, aztán elégedetten indultak a falu felé, hangos szóval, széles taglejtésekkel magyarázva egymásnak, hogy milyen példás ítéletet hoztak. …Azt már nem látták, hogy a hátuk mögött a kis vakondok felett lassan megmozdult a föld. Felpúposodott, nőtt, nőtt az új vakondtúrás a porhanyós föld tetején, és a selymes szőrű kis bűnös kidugta a fejét, és csillogó cipőgombszemével a távolodót, magukkal elégedett falubeliek után nézett… … Ha a vakondokok nevetni tudnának, talán még kacagott is volna. Német népmese Koncsek László feldolgozása rich