Hogy lesz jó?

1.0Napi Mese a Nők Lapjátólhttps://napimese.cafeblog.huNők Lapjahttps://napimese.cafeblog.hu/author/nok_lapja-2-2/Hogy lesz jó?Egy nap az öregember arra ébredt, hogy a kamra üres, a padlás üres, a pince üres. Sehol semmi, hogy bár egy falást ehetnének. Gondolkodott az öregember, hogy most mitévő legyen. Addig-addig gondolkodott, míg rájött, hogy mást nem tehet, vásárra hajtja a szamarat. A vásáron a szamarat eladja, az árából pedig vesz kenyeret és szalonnát. Ahogy ezt elgondolta, mindjárt rá is dobta a kötőféket a szamárra. Intett kicsi fiának, hogy jöjjön az is. Azzal megindultak a város felé. Elől a szamár, utána az öregember, őutána pedig a kicsi fiú. Mentek szép csendesen az országúton. Kétoldalt az országút mellett szántóföldek területek el, a földeken emberek dolgoztak. Mikor meglátták őket, az emberek kacagni kezdtek. – Min kacagtok, emberek? – kérdezte az öreg. Mire az emberek így feleltek: – Már hogyne kacagnánk, mikor látjuk, milyen nagy bolond vagy! Ott a szamár, miért hagyod, hogy a gyerek gyalog gyötrődjék. Arra való a szamár, ültesd rá a fiad. – Csakugyan bolond voltam – ismerte be az öregember. Hogy hibáját jóvátegye, fölkapta a fiát, s ráültette a szamár hátára. Mentek tovább az országúton. Egyszer csak megint hallja, hogy az emberek kacagnak. – Min kacagtok, emberek? – kérdeztek az öreg. – Már hogyne kacagnánk, mikor látjuk, milyen nagy bolond vagy. Fiadat ülteted a szamár hátára. Te pedig vénember létedre gyalog baktatsz mellette. – Csakugyan bolond voltam – ismerte be az öreg. Hogy hibáját jóvátegye, leszállította a fiát a szamár hátáról, a helyébe pedig ő maga ült. Mentek tovább az országúton. De sokáig nem mehettek békességben. Egyszer csak hallják, hogy az emberek morgolódnak. – Min morgolódtok, emberek? – kérdezte az öreg. – Már hogyne morgolódnánk, mikor látjuk, amit látunk. Magad szamárháton ülsz. Azt a gyönge gyermeket meg hagyod a porban botorkálni. Szégyellheted magad, hogy vénségedre idáig jutottál az embertelenségben. – Csakugyan igazatok van – ismerte be az öreg. Hogy hibáját jóvátegye, kapta a gyereket, s felültette maga mögé a szamár hátára. Mentek tovább az országúton. Sokáig most sem mehettek békességben. Hallják, hogy az emberek megint morgolódnak. - Min morgolódtok, emberek? – kérdezte az öreg. – Hogyne morgolódnánk, mikor látjuk, hogy vénségedre sem jön meg az eszed. Hát nem tudod, hogy a szamár hátán csak egyetlen embernek van hely? Kettőnek nem. Hát azt akarod, hogy a szegény pára kiszenvedjen a kettős teher alatt? – Alighanem igazatok van – felelt az öreg. Hogy a hibáját jóvátegye, mindjárt leugrott a szamárról, s intett a fiának, hogy ugorjon le az is. Igen ám, de ekkor eszébe jutott, hogy ezt csinálták, és így se tetszett az embereknek. Gondolkozott az öreg, törte a fejét, mitévő legyen, hogy az emberek tetszését megnyerje. Ha egyikük sem ül a szamáron – nem jó. Ha a gyerek ül rajta – az sem jó. Ha ő maga ül rajta – nem jó az sem. Ha meg mindketten rajta ülnek – az sem jó. Mikor idáig ért a gondolkodásban, az öreg a fejére ütött: – Most már tudom, mi kell nekik. Azzal a földre döntötte a szamarat. Összekötötte a két első lábát, össze a két másodikat. Keresett egy rudat, átdugta a kötélen, a rúd egyik felét ő fogta meg, a másikat a fia kezébe nyomta. Azzal cipelni kezdték a rúdon a szamarat. – No, ez már csak jó lesz – mondta az öreg. De bizony nem volt jó. Mert alig indultak meg, kacagni kezdtek az emberek a szántföldeken. De úgy kacagtak, hogy dülöngőztek bele, még a könnyük is kicsordult. Elhagyta erre a béketűrés az öregembert. – Min kacagtok, emberek? – kérdezte nagy dühösen. – Már hogyne kacagnánk – felelték az emberek. – Hisz két ilyen bolondot még sohasem láttunk. Ahelyett hogy a hátára ülnétek, ti cipelitek a szamarat? Ki hallott ilyet? Megmérgesedett erre az öreg, s kiabálni kezdett: – Az öreg győzi a kedvetekre cselekedni. Ha ezt tesszük – az a baj. Ha azt tesszük – az. Akárhogyan teszünk, sehogyan sem jó. Hogy a mérgén könnyítsen, fogta az öreg a rudat, s egyetlen ütéssel agyoncsapta a szamarat. Azzal a fiával egyetemben megindult hazafelé, boldogan, hogy a szamártól megmenekült. De nem sokáig jutott, máris kacagás ütötte meg a fülét. Megfordult, s visszakiabált: – Min kacagtok, emberek? – Már hogyne kacagnánk – felelték az emberek –, amikor nagyobb bolondot nálad még nem hordott hátán a föld. Itt hagyod azt a jó kövér szamarat, kutyák, hollók prédájául. De mi nem hagyjuk. Éhesek vagyunk magunk is, megsütjük, s elköltjük jó étvággyal. Megvakarta fejét az öreg: – Csakugyan bolond vagyok – vallotta be töredelm4esen. Hiszen épp azért hajtottam el a szamarat, mert éhesek voltunk, én is, a fiam is. – No – mondták az emberek –, ha éhesek vagytok, gyertek ide, jut nektek is a szamárból. Jutott is. Jóllakott az öreg, jóllakott a fia. Szusszanni is alig bírtak, úgy megtömték a hasukat. A boldogult szamárból pedig csak a csontok maradtak meg. Mikor esteledett, az öreg meg a fia megindult hazafelé. Egyszer csak megszólalt az öreg. – No, fiam, ez a nap nem volt haszontalan nap. – Miért nem volt haszontalan? – kérdezte a fiú. – Azért, fiam – felelt az apa –, mert szamarunk ugyan már nincs. De jóllaktunk, s végre az embereknek is kedvükre tettünk. Azt pedig magad is tapasztalhattad, hogy ez nem könnyű dolog. Kolozsvári Grandpierre Emil rich