FÜSTMESE

2011 február 11. | Szerző: Nők Lapja |

A füst köhögve mászott fölfelé az öreg kéményben. Többször is meg kellett állnia, zsörtölődve, derekát fájlalva gubancolódott meg gomolygott egy darabig, csak aztán folytatta az útját. Alighanem megint levegő ment a tüdejébe.
Pár hónapja még sufni volt, igaz, annak is öreg, ócska, utóbb ajtaja is bedőlt, teteje is beázott. Rétegelt lemez falai felhólyagosodtak, mint nyáron az emberek leégett háta, a föld közelében meg kirojtosodtak, mint egy indiános típusú farmernadrág alja. Nem is nagyon lepődött meg, épp csak felszisszent, mikor a gazda nekiesett, és felaprította mindenestül. Nagy forgolódva már csak azon mesterkedett, hogy földre zuhanó darabjai minél kevésbé üssék meg magukat. Úgy kuksolt aztán, nagy kupac aprított fa képében az új sufni sarkában, várta, hogy alaposan kiszáradjon, hogy jöjjenek a hidegek, és ismét csak a gazda hasznára lehessen.
– Tudod, amúgy is untam már – mesélte a fiatal sufninak, aki nem hurrogta le ugyan, de nem nagyon szenvedhette az öreg okoskodásait, és tüntetőleg kifelé nézett az ablakán, várta, hogy megjelenjen a gazda, belépjen, és a satupadon gyaluljon kicsit, vagy éppen beverjen pár szöget a gerendákba, s felakasszon rájuk egy-két ott kallódó szerszámot.
– Tudod, amúgy is untam már – kezdte újra, mert látta, hogy a fiatal sufninak máshol jár az esze, nem csoda, erős fából van kiszabva, csak úgy bűzölög a friss festéstől, ilyen korában bizony az öreg sufni sem igen hallgatta meg, amit a szuvas csontú vénemberek összefecsegnek.
– Tudod, amúgy is untam már – fogott bele harmadszor, végtére is ideje aztán van bőven, s már a fiatal sufni sem reménykedett benne, hogy legalább a kislányok kiszaladnak hozzá a kert végébe, babákat hoznak, rongyokat, kosarakat és csapkodják az ajtót, vagy énekelgetnek bebugyolált kicsinyeiknek.
– … szóval untam már, hogy mindenem folyton elnehezedik, falaim úgy felszívták az összes esőt, mintha csak szivacsból lettem volna, ilyenkor úgy húzott lefelé az anyaföld, majd összerogytam, s ha egy kicsi szélnek sikerült átfurakodnia a csontjaim közt, rögtön panaszosan nyekeregni kezdtem. Azon izgultam, nehogy még végül belém költözzön a szú, mert akkor egész éjszaka nem tudok aludni a percegéstől, ráadásul be sem jutok a házba tűzifának, hanem gyorsan eltüzelnek a kertben, füstömet pedig szertekapkodja az első bolondos fuvallat. Mennyire más hideg télen forró, bodros gomolyagként, elegánsan kilibbenni egy hosszú kéménykürtőn. Mintha csak szivarozna az a ház, és én lennék kövér virzsíniája illatos füstje! – az öreg sufni jó részletesen mesélt, mert látta, hogy a fiatal elfelejt kifelé bámulni ablakszemével, és mintha elmélázna a hallottakon.

– Jól van, öreg, mondd csak, ami a lelkedet nyomja, ha téged elvisznek, attól fogva úgyis csak a szél huhogását hallgatom majd – törődött bele.
– Meg a fülesbaglyokét – világosította fel az öreg.
– Meg a denevérek vinnyogását – toldotta meg a fiatal.
– Meg a macskákét, úgy rínak, mint a kitett kisgyerekek – tódította az öreg.
– No meg a sün pöfögését – hümmögött a fiatal.
– Akár egy mini gőzmozdony – ecsetelte az öreg.
– No meg a kutyák kórusa – fordította a szót a fiatal.
– Ide-oda pattog a hangjuk a völgyben, mint a labda – morfondírozott az öreg.
Még egy sereg rejtélyes hangot megvitattak, mígnem egy mélykék őszi estén eljött az első begyújtás ideje. Pár nap alatt áthordták az öreget a kandallóba, ahol a rosszkedvű tűz szépen elmajszolta a korhadt gerendák, pudvás oldalfalak darabjait. Elégedetlenül pattogott közben, egy öreg bajuszkefével vörhenyes bajszát pödörgette, csak úgy cirregtek belőle a szikrák. Állítólag valamelyik rokona mennydörgős mennykő volt az égi udvarnál, ezért aztán ő csupán az első osztályú tűzifát kedvelte, a többiről meg az volt a sommás véleménye, hogy mind kóbor tüzeknek való, hitvány eledel.
Mérgesen, felibe-harmadába nyammogta hát el az öreg sufni anyagát, így aztán az a szegény ritkás, kesze-kusza füstként caplatott a kémény négyszögletű kijárata felé, melyen már néhány kíváncsi, korai csillag is be-bekukkantott hunyorogva.
Mikor végül feltornázta magát a kémény peremére, egész megszédült örömében. Mindig is erre vágyott, beülni a levegő csúszdájába, megindulni lefelé, és hatalmas hálóként szétterülve lassan megülepedni a tetőkön, a faágak villáiban, a nedvességtől náthás, csöpögős fényű villanyoszlopokon. No meg persze másokkal találkozni közben.
Egy varjú röptében kitépett a füstből egy kis gomolyagnyit, és csőrével ügyesen, pillanatok alatt, koromfekete lélekmelegítőt kötött belőle a párjának. Aztán egy óvatlan mozdulatot tett, és a fekete mellényke lepottyant a földre. Egy szállására igyekvő egérke máris felkapta, s nagyon megörült neki, gondolta, lesz mibe pólyálgatnia ezer kicsinyét. Cikázva futott, nehogy egy korán kelő bagoly lecsaphasson rá, de amilyen szeles volt, nem nézett a lába elé, felbukfencezett, a habkönnyű ruha pedig kiröppent a kezéből. Apró szélfióka vette kezelésbe, maga előtt rugdosta, mint kisfiúk a frissen hullott vadgesztenyét, mindaddig, míg a szél-anyuka fülön nem csípte s mérgesen vissza nem lódította őt a fészekbe. Veszélyes ám a kisebbfajta szélnek odakinn kódorogni késő este! Most egy autó jött arra, a füst-pamatka felragadt a recés kerékre, s addig pörgött-forgott, míg a karosszéria icipici résén be nem jutott az utastérbe. A hátsó ülésen orrát az ablakra tapasztva, az üvegre párát fúvogatva, a párarétegbe ábrákat rajzolgatva egy kisfiú üldögélt, hazafelé számolgatta a házakat. Egyszer csak szimatolni kezdett, és bár kicsit szörcsögött is hozzá, hiszen nem mindig fújta ki rendesen az orrát, valami finomat érzett, és elmosolyodott.
– De jó kis füstszag, mindjárt itt a tél – mondta, az öreg füst pedig boldogan bújt meg a kicsi orrüregben.
 Lackfi János