A szultán és az iszákos
2011 május 2. | Szerző: Nők Lapja
Ez a semmirekellő bizony nem tesz lakatot a szájára, s még a végén aláássa őfelsége tekintélyét! Sebtiben el kell tenni láb alól, de nem szabad belőle hőst faragni. Aztán még fellázadna a jónép!
– Ó, fényes elméjű fejedelem – hódol előtte egyik tanácsnoka. –, mint tudjuk, szerte tágas birodalmadban szigorú tilalom alá esik a szeszfogyasztás. Nem is csoda, hiszen az ittas ember kifecseg minden zöldséget, ami csak eszébe ötlik. Márpedig ez a bizonyos egyén, mint hallom, megrögzött iszákos. Figyeltesd őt jó kémeiddel, s meglásd, egy-kettőre tetten érik. Egy szeszkazán lefülelése túlontúl nevetséges ok lenne holmi lázongásra, efelől nyugodtan alhatsz.
Megörül a király, és száz meg száz fogdmegét szegődteti a bajkeverő nyomába. Jól tudja mindegyik, hogy aki pityizáláson fogja emberünket, busás jutalomban részesül. Barátunkat sem ejtették persze a fejére. Részegesnek részeges ugyan, de bolondnak cseppet sem bolond. A kémek olyan feltűnésmentesen követik őt tucatszám, utca hosszat, hogy nagy igyekezetük rögtön szemet szúr neki.
Figyelik őt éjnek idején, figyelik napvilágon. Nyomába szegődnek, mint az árnyék, tapodtat sem tágítanak tőle, akárha saját lába nyomai lennének a homokban. Így megy ez egy hétig, két hétig, egy álló hónapig. A részeges egy csepp szesz nem sok, annyit sem iszik. A kevésbé állhatatos fogdmegek kedvüket vesztik, szépen eloldalognak. Egyetlen egy egy mindenre elszánt hajcsár marad csak, aki két-három hónap után is szüntelen a nyomában liheg.
Egy csillagtalan éjjel aztán, mikor a sötétséget szinte kenyérre lehet kenni, az iszákos kilép otthonról, és elindul az utcán. Követője olyan szorosan a sarkában van, hogy szinte súrolja köntösét, saruja még ki sem hűlt nyomába lép. Mégis, amint a város kapujához érnek, a részeges eltűnik, mintha csak a föld nyelte volna el. A kém tanácstalanul tekintget jobbra-balra, az illetőnek se híre, se hamva.
Mikor aztán lenéz a lába elé, szeme-szája eláll a csodálkozástól. Három-négy méter mély üreg tátong a földben, az üreg öblén pedig ott kuporog az iszákos. Emberes bőrtömlőt ölelget, nagyban nyakalja a jóféle marísszát, vagyis datolyapálinkát.
A fogdmeg lóhalálában rohan a palotába, felveri az őrséget, a szultán maga seregestül-mindenestül csakhamar ott toporog nagy izgatottan a gödör szélén. Mikor elé vonszolják az iszákost, az uralkodó e szavakat intézi hozzá:
– Tudod jól, hogy országomban mindennemű szesz fogyasztása szigorú tilalom alá esik. Épp az imént szegted meg ezt a törvényt, halállal lakolsz hát!
– Nagyságos szultánom, irgalom fejemnek! Tisztesség ne essék szólván, valóban hatalmas vagy e föld színén, ám uralmad nem terjed ki a föld színe alá. Mármost amikor én marísszát ittam, jó három méterrel voltam a föld alatt. Ítéleted hát nem foganatosítható.
A szultán majd felrobban dühében.
– Ha kedves az életed, holnap kora hajnalban légy a palotámban, majd elválik, melyikünk a furmányosabb!
Hazaérve tanácsosainak meghagyja, hogy másnapra mindannyian hozzanak magukkal két tojást. Napkeltekor az iszákos megjelenik a kapuban. A szultán nyájasan fogadja, bevezeti tanácsosai közé, és így szól:
– Íme egy vesszőkosár, mellyel szép sorban végigjárom a jelenlévő uraságokat. Elvárom, hogy mindannyian két-két tojást tojjanak bele! Aki ezt meg nem cselekszi, halál fia.
A szultán sorra veszi tanácsosait, azok szépen felkepesztenek az asztalra, könyökükkel kanalaznak, mintha csak szárnyuk nőtt volna, nagy garral kotkodácsolnak egy kicsit, majd ügyesen becsempészik a hozott két tojást a kosárba. Az uralkodó körbe is ér a teremben, nincs hátra más, mint az iszákos. Amint odaér hozzá, nicsak, a részeges is felkapaszkodik az asztalra, peckesen kihúzza magát, és teli torokból kiabálni kezd: kukurikú!
– Mondd csak, fiacskám, tán bolonddá tartasz engem? – ripakodik rá a szultán.
– Ó, fényes arcú szultán, kérdem én, láttál-e valaha olyan jól tojó baromfiudvart, melyben egy kakas se lett volna?
Szudáni mese
Lackfi János átdolgozása
Galambmese
2011 április 29. | Szerző: Nők Lapja
Amikor pedig már elég meleg volt, a cukrászdák elé kirakták az asztalokat, odavitték az anyukák a kisfiukat, kislányukat, ott kávéztak a nagymamák, nénik, bácsik, és néha nem is kávéztak, csak beszélgettek, s üldögéltek a napon.
Itt, ezen a Körúton, a „Kék Cukrászda” napos asztalánál ültem egyszer, amikor gyerekgalambhangot hallok a magasból.
Felnézek, keresem, merre a hang gazdája. Ahogy nézdegélek, hát mit látok? Az erkélyt tartó kőszobor tenyeréből kandikál ki két kis galambfej.
– Jaj, csak ne félnék úgy – sóhajtott az egyik.
– Hát még én! – szepegett a másik.
– Nézz csak oda le, ott minden mozog, sőt repül is!
– Csodákat! – felelt a másik. – Hát nem tudod, hogy azok ott emberek? Anyuka azt mondta, hogy tőlük nem kell félniök a kis galamboknak. Még akkor is vigyáznának ránk, ha leesnénk. Ami olyan nagyon siet, mintha repülne, az pedig autó. Nem is él. Emberek ülnek benne. És különben is, oda nem megyünk, ahol ők repülnek.
– Én akkor is félek…
– Hát én is, csak azért mondom mindezt, hogy legalább te ne félj! Egyszer csak el kell kezdeni a repülést! Örökké nem ülhetünk itt…
– Nem bizony…
Így beszélgetett egymással a két galambtestvér. Tulajdonképpen egymást bátorították, de elindulni egyikük sem mert. Egyszer csak látom, galambanyuka szállt haza. No, lett erre olyan csevegés, hogy alig értettem belőle egy-két szót. De a galambmama nem sokat, mert hamarosan csendre intette a gyerekeit. Aztán Félős és Mégfélősebb galambtestvér is elmagyarázta a mamának, hogy miről beszélgettek.
– Pedig bizony ma lesz az a nap, amelyen el kell indulnotok – mondta a mama.
– Nosza, remegni kezdett erre Félős és Mégfélősebb galambfiók.
– Nézzétek csak! Így kell! – szólt galambanyuka, és könnyedén fölemelkedett, átrepülte a platánfát, és a villamosvezeték felett megfordult.
– Mutasd még egyszer… – kérlelték a gyerekek, és láttam, hogy kis csőrüket is tátva felejtették a figyelemben. Galambanyuka még egyszer megmutatta, aztán kétszer, és összesen legalább tízszer. Végül is, amikor utoljára visszaszállt, erélyesen azt mondta:
– Nos, most aztán elég, ebadta galambjai! Engem nevet az egész Körút, hogy ti még mindig nem röpültetek ki. Hát elvárnátok tőlem, hogy örökké én hozzam a szátokba az ennivalót? Indulás velem! Egy, kettő, háááá-rom!
Ha láttátok volna a két kis galambot, Félőset és Mégfélősebbet! Nagyot szippantottak a levegőből, behunyták szemüket, fejüket föltartották, bizonytalanul megremegett a szárnyuk, de egyszerre reppentek fel. Aztán nyomban zuhanni kezdtek, s akkor én csuktam be a szememet, nem akartam látni a szomorú szárnypróbálgatás következményeit. Hanem hallom ám a fejem felett:
– Bátran, félőskék!
Galambanyuka kiáltott rájuk. Ha láttátok volna, hogy remegett szegény, mekkorát pislogott izgalmában. Mert éppen úgy aggódott ő is a két kis gyerekért, mint tiértetek szokott anyukátok.
És mi történt? Amint a két kis gyámoltalan meghallotta anyukája hangját, bátorságra kapott, és bizonytalan íveléssel, de felreppent. Még köröztek is egyet, aztán gyorsan visszafordultak.
– Látjátok, kis butuskák – mondta galambanyuka -, milyen jól megy, ha nem féltek…
A Félős és Mégfélősebb csemete szégyenkezve, de boldogan lehajtotta fejét. Azt hiszem, el is pirultak a dicséretre, de ezt nem láttam, mert a tollazatuk fekete.
Szemes Piroska
Hogy lesz jó?
2011 április 28. | Szerző: Nők Lapja
Egy nap az öregember arra ébredt, hogy a kamra üres, a padlás üres, a pince üres. Sehol semmi, hogy bár egy falást ehetnének.
Gondolkodott az öregember, hogy most mitévő legyen. Addig-addig gondolkodott, míg rájött, hogy mást nem tehet, vásárra hajtja a szamarat. A vásáron a szamarat eladja, az árából pedig vesz kenyeret és szalonnát.
Ahogy ezt elgondolta, mindjárt rá is dobta a kötőféket a szamárra. Intett kicsi fiának, hogy jöjjön az is. Azzal megindultak a város felé. Elől a szamár, utána az öregember, őutána pedig a kicsi fiú.
Mentek szép csendesen az országúton. Kétoldalt az országút mellett szántóföldek területek el, a földeken emberek dolgoztak. Mikor meglátták őket, az emberek kacagni kezdtek.
– Min kacagtok, emberek? – kérdezte az öreg.
Mire az emberek így feleltek:
– Már hogyne kacagnánk, mikor látjuk, milyen nagy bolond vagy! Ott a szamár, miért hagyod, hogy a gyerek gyalog gyötrődjék. Arra való a szamár, ültesd rá a fiad.
– Csakugyan bolond voltam – ismerte be az öregember. Hogy hibáját jóvátegye, fölkapta a fiát, s ráültette a szamár hátára.
Mentek tovább az országúton. Egyszer csak megint hallja, hogy az emberek kacagnak.
– Min kacagtok, emberek? – kérdeztek az öreg.
– Már hogyne kacagnánk, mikor látjuk, milyen nagy bolond vagy. Fiadat ülteted a szamár hátára. Te pedig vénember létedre gyalog baktatsz mellette.
– Csakugyan bolond voltam – ismerte be az öreg. Hogy hibáját jóvátegye, leszállította a fiát a szamár hátáról, a helyébe pedig ő maga ült.
Mentek tovább az országúton. De sokáig nem mehettek békességben. Egyszer csak hallják, hogy az emberek morgolódnak.
– Min morgolódtok, emberek? – kérdezte az öreg.
– Már hogyne morgolódnánk, mikor látjuk, amit látunk. Magad szamárháton ülsz. Azt a gyönge gyermeket meg hagyod a porban botorkálni. Szégyellheted magad, hogy vénségedre idáig jutottál az embertelenségben.
– Csakugyan igazatok van – ismerte be az öreg. Hogy hibáját jóvátegye, kapta a gyereket, s felültette maga mögé a szamár hátára.
Mentek tovább az országúton. Sokáig most sem mehettek békességben. Hallják, hogy az emberek megint morgolódnak.
– Min morgolódtok, emberek? – kérdezte az öreg.
– Hogyne morgolódnánk, mikor látjuk, hogy vénségedre sem jön meg az eszed. Hát nem tudod, hogy a szamár hátán csak egyetlen embernek van hely? Kettőnek nem. Hát azt akarod, hogy a szegény pára kiszenvedjen a kettős teher alatt?
– Alighanem igazatok van – felelt az öreg. Hogy a hibáját jóvátegye, mindjárt leugrott a szamárról, s intett a fiának, hogy ugorjon le az is. Igen ám, de ekkor eszébe jutott, hogy ezt csinálták, és így se tetszett az embereknek.
Gondolkozott az öreg, törte a fejét, mitévő legyen, hogy az emberek tetszését megnyerje. Ha egyikük sem ül a szamáron – nem jó. Ha a gyerek ül rajta – az sem jó. Ha ő maga ül rajta – nem jó az sem. Ha meg mindketten rajta ülnek – az sem jó.
Mikor idáig ért a gondolkodásban, az öreg a fejére ütött:
– Most már tudom, mi kell nekik.
Azzal a földre döntötte a szamarat. Összekötötte a két első lábát, össze a két másodikat. Keresett egy rudat, átdugta a kötélen, a rúd egyik felét ő fogta meg, a másikat a fia kezébe nyomta. Azzal cipelni kezdték a rúdon a szamarat.
– No, ez már csak jó lesz – mondta az öreg. De bizony nem volt jó. Mert alig indultak meg, kacagni kezdtek az emberek a szántföldeken. De úgy kacagtak, hogy dülöngőztek bele, még a könnyük is kicsordult.
Elhagyta erre a béketűrés az öregembert.
– Min kacagtok, emberek? – kérdezte nagy dühösen.
– Már hogyne kacagnánk – felelték az emberek. – Hisz két ilyen bolondot még sohasem láttunk. Ahelyett hogy a hátára ülnétek, ti cipelitek a szamarat? Ki hallott ilyet?
Megmérgesedett erre az öreg, s kiabálni kezdett:
– Az öreg győzi a kedvetekre cselekedni. Ha ezt tesszük – az a baj. Ha azt tesszük – az. Akárhogyan teszünk, sehogyan sem jó.
Hogy a mérgén könnyítsen, fogta az öreg a rudat, s egyetlen ütéssel agyoncsapta a szamarat. Azzal a fiával egyetemben megindult hazafelé, boldogan, hogy a szamártól megmenekült. De nem sokáig jutott, máris kacagás ütötte meg a fülét. Megfordult, s visszakiabált:
– Min kacagtok, emberek?
– Már hogyne kacagnánk – felelték az emberek –, amikor nagyobb bolondot nálad még nem hordott hátán a föld. Itt hagyod azt a jó kövér szamarat, kutyák, hollók prédájául. De mi nem hagyjuk. Éhesek vagyunk magunk is, megsütjük, s elköltjük jó étvággyal.
Megvakarta fejét az öreg:
– Csakugyan bolond vagyok – vallotta be töredelm4esen. Hiszen épp azért hajtottam el a szamarat, mert éhesek voltunk, én is, a fiam is.
– No – mondták az emberek –, ha éhesek vagytok, gyertek ide, jut nektek is a szamárból.
Jutott is. Jóllakott az öreg, jóllakott a fia. Szusszanni is alig bírtak, úgy megtömték a hasukat. A boldogult szamárból pedig csak a csontok maradtak meg.
Mikor esteledett, az öreg meg a fia megindult hazafelé. Egyszer csak megszólalt az öreg.
– No, fiam, ez a nap nem volt haszontalan nap.
– Miért nem volt haszontalan? – kérdezte a fiú.
– Azért, fiam – felelt az apa –, mert szamarunk ugyan már nincs. De jóllaktunk, s végre az embereknek is kedvükre tettünk. Azt pedig magad is tapasztalhattad, hogy ez nem könnyű dolog.
Kolozsvári Grandpierre Emil
A huszonegyedik
2011 április 27. | Szerző: Nők Lapja
Ha már akkorácskák, hogy megtanulták a versikét: „Hangyanemezt nem henyél, későn fekszik, korán kél!” – akkor sorba állítják őket, és megkérdezik, melyik mi akar lenni.
Alvégi Hangyáéknál is megkérdezték, s a gyerekek frissen, gyorsan választottak. Morzsagyűjtögető, anyagtologató, raktározó…
Csak a sor közepe felé az egyik gyerek hallgatott. Megpróbált elbújni a testvérei mögé. De észrevették.
– Ejnye már, hát te mire vársz? Halljuk, mi akarsz lenni!
– Nem tudom – motyogta a kis Incifini.
– Márpedig választani kell. Siess! Nincs időnk. Szóval mi akarsz lenni?
– Tücsök – mondta Incifinci.
– Hogyhogy tücsök?!
– Úgy, hogy tücsök.
– Tán elment az eszed? Egy hangya nem lehet tücsök!
– Kár – mondta Incifinci.
A testvérek nevetgéltek, az öregek mérgelődtek.
– Neked elment az eszed! – És különben is. Mit tud egy tücsök?
– Hegedül – mondta Incifinci. – Hallottam.
– És mire jó az, mi? Meg lehet enni? Nem lehet. Meg lehet inni? Nem lehet. Lakni lehet benne? Ugye, hogy nem, Teljesen értelmetlen dolog.
– Szép – mondta Incifinci. – Csak szép.
Nagy volt a felháborodás. Incifinci félt, hogy mindnyájan nekiesnek. De előjött Déd-déd apó, aki már sok nemzetséget látott, és azt mondta öregségtől reszkető hangján:
– Nem kell bántani. Mindig akad ilyen egy családban. Nálunk általában a Huszonegyedik. Egy kicsit „hangyás”. Majd kinövi. Elfelejti. Ne is törődjetek vele!
Így is történt. Bevágták Incificit a morzsagyűjtögetők közé. Akkor folyt a fő-fő betakarítás. Szusszanni se maradt ideje a nagyhajtásban, cipekedésben. Sütött a nap, csak úgy tűzött. Azt szeretik a hangyák. Ilyenkor raknak tojást. Előtte-mögötte óriási nyüzsgés. És igaza volt Déd-déd apónak: Incifinciből derék hangya vált, akár a többi. Hamarosan sok gyereke kelt ki a tojásból, aztán meg rengeteg unokája lett. Akkor már Nagyanyónak hívták.
Egyik éjjel felébredt egy a rengeteg unoka közül. Sütött a hold. A levegőben valami furcsa ciripelés lebegett.
– Nagyanyó, ez mi? – kapta fel a fejét a kis unoka. – Jé, a tücskök… Hegedülnek!
– Jó, na… Aludj. Ennek semmi értelme nincs. Mire jó?
– Szép.
– Hm… – ébredezett fáradtan Nagyanyó, aki valamikor Incifinci volt. – Hányadik is vagy te, melyik az unokáim közül?
– A Huszonegyedik.
– Értem – bólintott Nagyanyó. Sóhajtott egyet, aztán tovább aludt.
Sütött a hold. Csend volt, csak a tücskök ciripeltek. Senki se hallgatta a muzsikájukat a hangyabolyban.
Csak a Huszonegyedik.
Kántor Zsuzsa
Ágrólszakadt Tóbiás
2011 április 26. | Szerző: Nők Lapja
Ősszel résen kellett lenniük, nehogy átvágjanak a faleveleken, e nagy barna fennsíkokon, mert azok könnyen lepottyanhattak, az ismeretlen felé röpítve az utazókat.
Igazából azonban nem sűrűn fordult elő, hogy valaki benevezett egy utazásra. Az emberek nemegyszer egész életüket azon a faágon élték le, ahol megszülettek. Ott találtak maguknak foglalkozást, barátokat… Innen eredt, hogy a réges-régi barátokra azt mondták: „ágról-végről komák”. Az emberek a szomszédos ágról van a környező vidékről választottak maguknak párt. Olyannyira így volt ez, hogy példának okáért egy csücsöktáji leányzó és egy kiságasbéli fiú közötti házasság szerfölött ritka eseménynek számított, s a családok az ilyesmit meglehetősen ferde szemmel nézték. Így történt ez Tóbiás szüleinek esetében is. Szerelmüket mindenki ellenezte. Mégsem járja az, hogy valaki ne a saját ága táján házasodjon…
Másokkal ellentétben Egyke Szigfridnek tetszett a „családfa” gondolta, miszerint talán minden generációnak meg kellene lelnie a maga külön ágát, egy cseppet mindig közelebb és közelebb az éghez. Ám abban a korban ez nagyon veszedelmes gondolatnak számított.
A fa népességének gyarapodása persze így is arra kényserített egyes családokat, hogy távolabbi vidékek felé vándoroljanak el, de ez közösen hozott döntés volt, ilyenkor az egész csald elhurcolkodott. Egy klán úgy döntött, új ágakat sajátít ki magának, s tagjai útnak eredtek az Alsó Telepek irányába. Ezek beljebb voltak a fán, árnyékos kis ágakon.
Alsólombosig, e még távolabbi, egészen mélyen található vidékig azonban senki sem merészkedett el.
Legalábbis nem önként és dalolva.
Egykéék sem, akik aznap este Gabalycsos vad területére érkeztek Alsólombos sűrűjében.
Akkor már két napja tisztában voltak vele, miféle tájék is ez. Útjuk során szép lassan feltárult előttük.
Nyirkos, girbe-gurba ágak óriási labirintusába jutottak. Szinte sehol egy teremtett lélek. Épp csak pár lárvacsapoló, akik elinaltak, amint meglátták őket.
Megkapó látványt nyújtott e vidék. Szélesen elterülő, felázott kéregfelületek, emberi láb által soha nem taposott, rejtélyes elágazások, ágak találkozásainál kialakult tavacskák, zöldmoha-erdők, mélyen futó utakkal és patakokkal tarkított kéregszurdokok, meghökkentő rovarok, évek óta beszorult, elszáradt gallydarabocskák, melyeket a szél sem bírt lefújni… Egy dzsungel a levegőben, telis-tele különös neszekkel.
Tóbiás egész úton sírdogált, magában hordozva a fájdalmas érzést, hogy elszakították barátjától, Türkiz Leótól. De az előzőleg valóságos pokolként lefestett Alsólombos pereméhez érkezve elapadtak a könnyei. A táj úgy megigézte, hogy azonnal tudta, otthon érzi majd itt magát. Mágikus vidék volt: határtalan terep a játszadozáshoz és az álmodozgatáshoz.
Timothée de Fombelle
Pacskovszky Zsolt fordítása
A lopótökből született testvérek
2011 április 22. | Szerző: Nők Lapja
– Segíts rajtam, kérlek! – fohászkodott az istenhez.
A hetedik napon kilépett a templomból. Az ég, amelyet már régóta nem látott, kéken ragyogott, s boldogan élvezte, amint lágy szellő fújdogált. Ahogy így lassan ballagott, embereket látott, akik a rizsföldet művelték.
– Jaj de szeretnék dolgozni én is! – szakadt ki belőle a gondolat.
Ekkor hirtelen furcsa hangokat hallott a háta mögül. Amikor megfordult, tátva maradt a szája a csodálkozástól. „Mi az, csak nem egy lopótök követ?!” Amint az öregember elindult, a lopótök is jött utána. Amint az öregember megállott, a lopótök is így tett.
– Ejnye már, no!
Az öregember elkapta a lopótököt. Abban a pillanatban kiugrott belőle két kisgyerek:
– Örülök, hogy látlak, öregapám! Én Kinsicsi vagyok.
– Én meg Magosicsi vagyok. Mi a kívánságod?
Az öregember csak ámult-bámult!
– Te jó ég! Kannon isten ilyen hamar segített rajtam! – álmélkodott.
De rögtön kapott is az alkalmon: rizsgombócot és szakét kért a gyerekektől.
Kinsicsi és Magosicsi ételt és italt varázsolt elő a lopótökből. Az öregember jókedvűen nekilátott a falatozásnak:
– Jaj, de nom!
Miután jóllakott, fogta a lopótököt, és hazament a gyerekekkel együtt. Ettől a naptól kezdve, ha az öregember szegényekkel találkozott, Kinsicsi és Magosicsi segítségét kérte, és az elővarázsolt nomságokból mindenkit jószívűen megvendégelt.
Az öregember nagylelkűségének híre az egész faluban elterjedt, és amikor valamilyen ünnep volt a környéken, rá mindig lehetett számítani.
A gyerekek mindenhová elkísérték. A falusiak nagyon megszerették az öregembert, aki ennek módfelett örült.
Egy napon lókupec érkezett az öregember házához, aki hét lovat hozott magával.
– Öregapám, úgy hallottam, van egy különleges lopótököd – mondta, azzal elővett egy teli tarsolyt, majd így folytatta: – Add nekem a lopótököt a hét lovamért és háromszáz aranypénzért cserébe.
Az öregember megcsóválta a fejét, és ezt válaszolta:
– Ez a lopótök nekem nagyon sokat jelent. Sajnos nem adhatom.
Ekkor Kinsicsi és Magosicsi hajszálvékony hangon megszólalt:
– Nyugodtan elcserélheted a lopótököt. Már nincs rá szükséged.
A gyerekek annyira győzködték az öreget, hogy az végül is ráállt az alkura. A lókupec otthagyta a lovakat és a pénzt, majd fogta a lopótököt, sarkon fordult, és egy szempillantás alatt eltűnt. Hamarosan egy várhoz érkezett. Odaadta a tököt a vár urának abban a reményben, hogy értékes jutalmat kap érte:
– Olyan lopótököt hoztam neked, uram, amilyet kértél: bármit elő lehet varázsolni belőle – szólt hetykén a lókupec, s ez teljesen elkápráztatta a vár urát:
– Akkor lássuk, tudsz-e belőle ételt varázsolni?
– Ahogy parancsolod! – mondta a lókupec.
Lefelé fordította a lopótököt, és ráparancsolt:
– Teremts elő ételt, italt!
Erre azonban nemhogy étel, de még egy csöpp víz sem jött ki belőle.
Izgatottan forgatta, ütögette a lopótököt, még bele is kukucskált. De abból mégsem jött elő semmi. A vár ura nagy haragra gerjedt, a csalót kidobatta a várból, és megtiltotta neki, hogy még egyszer akárcsak a környékre jöjjön.
Az öregembert pedig még a gond környéke is elkerülte a lókupectől kapott hét ló és a háromszáz arany miatt, és továbbra is boldogan éltek Kinsicsivel és Magosicsivel.
Japán mese
Dobrosi Orsolya fordítása
A jóságos levelibéka
2011 április 21. | Szerző: Nők Lapja
Naphosszat járták az erdőt, de nem volt szerencséjük, mindig üres tarisznyával tértek vissza, így ment ez hosszú heteken át.
A kunyhó mögött pedig egy hatalmas fa odvában, ahol összegyűlt az esővíz, ott élt Adaba, a levelibéka.
Egyik délután felhangzott az éneke:
– Kutty-kurutty! Kutty-kurutty! Kutty-kurutty! A lány éppen a kunyhó előtt várta a fivéreit, ahogy meghallotta az éneket, dühösen rákiáltott a békára:
– Mit kuruttyolsz te itt? Inkább hozz nekem valami ennivalót, éhes vagyok!
A béka erre nyomban elhallgatott, kiugrott az odvából, egykettőre emberré változott, és eltűnt az erdő sűrűjében.
Két óra sem telt bele, már vissza is érkezett. Megállt a kunyhó ajtajában, friss húst rakott a lány elé.
– Süsd meg vacsorára – mondta –, a fivéreid úgysem hoznak semmit.
A lány azután boldogan készítette a vacsorát. Adaba meg belefeküdt a kényelmes függőágyba, és nézte, ahogy pirul a tűz fölött a hús.
Már a nap is leszállt, mire a három fivér megérkezett. Üres tarisznyáikat nagy mérgesen a kunyhó sarkába dobták, egyetlen vadat sem ejtettek megint.
A lány jót kacagott rajtuk:
– Gyertek szaporán – kiáltotta a tűz mellől –, kész a vacsora!
A fivéreknek még a szájuk is nyitva maradt csodálkozásukban, amikor megtudták, hogy mi történt.
Másnap reggel pedig Adaba így szólt hozzájuk:
– Mutassátok a nyilaitokat!
A három fivér szótlanul lerakta a nyílvesszőket Adaba lába elé a földre.
Adaba akkorát nevetett, hogy az erdő is visszhangzóit bele:
– Ilyen sáros nyilakkal akartok ti vadászni?
Azon nyomban hozzálátott a munkához. Sorra tisztogatta a nyílvesszőket, a lányt pedig megkérte, fonjon horgászkötelet, és feszítse ki két fa közé.
Ahogy elkészültek, Adaba ismét a fivérekhez fordult.
– Álljatok ide mögém.
A három fivér felsorakozott mögötte. Adaba pedig megtanította őket, hogyan kell a horgászkötélre biztosan célba találni. Attól fogva aztán együtt járták az erdőt, és annyi vadat ejtettek, hogy valósággal roskadoztak a tarisznyák alatt.
A három fivér nagyon megszerette Adabát, hozzáadták a nővérüket feleségül, és boldogan éltek együtt a kunyhójukban.
Egy napon aztán így szólt Adabához a felesége:
– Gyere, menjünk fürödni a folyóba.
Ahogy a folyó partjára értek, az asszony nyomban beleugrott a vízbe, lebukott a hullámok alá, ismét felmerült, jókedvűen kiáltott férjének a partra:
– Gyere!
Adaba azonban így válaszolt:
– Én csak esővízben fürdök, folyóban sohasem.
De az asszony nem hallgatott rá, kiúszott a partra, és lefröcskölte Adabát:
– Nem vagy te béka, hogy esővízben fürödj!
És csodák csodája, ahogy a folyóvíz végigfolyt a testén, Adaba nyomban újra békává változott, egykettőre beugrott egy odvas fa törzsébe, és nem tért onnan vissza.
Az ostoba asszony aztán szánta-bánta már a vétkét, heteken át éjjel-nappal sírt férje után a kunyhóban, de hiába. A fivérek pedig soha többet nem tudtak annyi vadat ejteni, mint amikor a jóságos Adabával járták az erdőt.
Dél-amerikai népmese
Olasz György átdolgozása
A kiskenguru
2011 április 19. | Szerző: Nők Lapja
– Ne csacsiskodj, kiskenguru! – mondja a kengurumama. – Minden kiskengurunak üres a zsebe. Viselkedj, rendesen!
– De én unatkozom! – hüppög a kiskenguru.
– Szedjél virágot! Vagy hordjad a fényes köveket egy kupacba. Mind a kettő kitűnő játék.
Ahogy ott búslakodik, arra fut a gyíkocska.
– Gyíkocska! Gyíkocska! Nem akarsz egy kicsit utazgatni? Szívesen beteszlek a zsebembe.
A gyíkocska jószívű, így hagyja, hogy a kiskenguru a zsebébe gyömöszölje.
Fut sebesen a kiskenguru, a zsebében ott kukucskál kifelé a gyíkocska. Hanem a gyíkocska hamarosan megunja a játékot, s egy óvatlan pillanatban kisiklik a kenguruzsebből, s máris eltűnik a kövek közt.
Sír, hüppög a kiskenguru. Arra repül a csavargó zebrapinty.
– Ne búslakodjál, kiskenguru. Ha akarod, szívesen beülök a zsebedbe egy cseppet.
– Szaladjunk? – kérdezi a kiskenguru a zsebében elhelyezkedett zebrapintytől.
– Szaladjunk – mondja a zebrapinty.
A kiskenguru ismét szaladni kezd, miközben jókedvűen kiabálja:
– Adjatok utat a zebrapintynek!
– Maradjatok csendben! – inti le őket az egyik kengurumama. – Elaludt a kisfiam!
– Aludj te is, zebrapinty! – fog bele az új játékba a kiskenguru.
Hanem a zebrapinty aludni nem szeret, így azután hamarosan ki is repül a kenguruzsebből.
Egyedül marad a kiskenguru.
– Mit tegyek a zsebembe? Mi legyen a kengurubaba? – rugdossa mérgesen a kavicsokat. Egyszerre csak egy hosszúkás kavicsra lesz figyelmes.
– Te leszel a kengurubaba – emeli fel a földről a kiskenguru boldogan.
Egy kicsit járkál a kővel, de a kő sem nem sziszeg, sem nem csipog.
– Úgy látszik, eggyel nagyon unalmas sétálgatni. Szedek hozzá még egy párat – mondja a kiskenguru, máris hajol a földre, hogy szedje a kavicsokat.
– Egy, kettő, három. Így ni. Most négy kavicsom van. Néggyel már lehet valamit kezdeni.
Fut, szaladgál a kenguru. Zötyögnek a kavicsok a zsebében – csipognak! –, örül a kiskenguru. Siet kengurumamához.
– Mindig mondom, hogy előbb gondolkodjál, s csak azután cselekedj! – korholja kengurumama, s bekeni a kiskenguru bőrét faggyúval.
– Kiskenguru! Kiskenguru! – kiáltoznak a szomszédjai. – Gyere, hordjunk homokot a kis árokba. Befedjük a kis árkot homokkal.
– Mindjárt – kiáltja a kiskenguru -, csak előbb elbúcsúzom a kavicsoktól!
Pár perc múlva már ott nyüzsög ő is a kis árok felett. Elfeledte minden gondját, baját.
– Ne tolakodjál! – inti le őt egyik társa. – Hagyd a kisebbeket is homokot szórni.
Varga Katalin
Hogyan lett púpos a teve?
2011 április 18. | Szerző: Nők Lapja
És cserjéből, törzsből, tamarindából élt, és átkozottul lusta volt. Ha valaki megszólította, így felelt:
– Púp!
Egy hanggal se szólt többet ennél: – Púp!
Nemsokára hétfőn reggel fölkereste őt a ló. Nyereg volt a hátán, zabla a szájában, és így szólt:
– Hallod-e, te teve, gyere innen, és ügess úgy, mint mi többiek!
– Púp! – szólt a teve; és a ló távozott, és elmondta az embereknek.
Nemsokára fölkereste a tevét a kutya. Bot volt a szájában, és így szólt:
– Hallod-e, te teve, gyere, és szolgálj úgy, mint mi többiek!
– Púp! – szólt a teve; és a kutya távozott, és elmondta az embereknek.
Nemsokára fölkereste a tevét az ökör, járom volt a nyakán, és így szólt:
– Hallod-e, te teve, gyere, és szánts úgy, mint mi többiek.
– Púp! – szólt a teve; és az ökör távozott, és elmondta az embernek.
És aznap este kapta magát az ember, és összehívta a lovat és a kutyát és az ökröt, és így szólt:
– Halljátok-e, ti hárman, én bizony nagyon sajnállak benneteket (mikor olyan vadonatúj még a világ): de az a púpoló teremtés a sivatagban nem tud dolgozni, mert különben ő is itt volna már. Nem is bánom hát, maradjon magának: de nektek kétszer annyit kell majd dolgoznotok, hogy pótoljátok őt.
Ezt hallván azok hárman nagyon megharagudtak (mikor a világ olyan vadonatúj volt még), és kupaktanácsot ültek, és tanakodtak a sivatag szélén. És a teve odament hozzájuk, kényelmesen kérődzve és átkozottul lustán, és kinevette őket. Azután így szólt: – Púp! –, és újra eltávozott.
És nemsokára arra vetődött a dzsinn, aki minden sivatag őre, és porfelhőben utazott (mert a dzsinnek mind így utaznak, mivel ez a bűbájosság), és megállt a kupaktanács láttára hármuk mellett.
– Minden sivatag hatalmas dzsinnje – szólt a ló –, mondd csak, rendjén van-e az, hogy valaki lustálkodjék, mikor ilyen vadonatúj még a világ?
– Semmiképpen nincs rendjén – felelt a dzsinn.
– Nos, akkor – szólt a ló – van egy mihaszna teremtés a farkasordító sivatag kellő közepén (aki ordítani szokott maga is), hosszú a nyaka, hosszú a lába, és ez a mihaszna teremtés egy szemernyit sem dolgozott hétfő reggel óta. Nem akart ügetni.
– Púp! – szólt a dzsinn, füttyentve –, ez az én tevém, Arábia minden aranyára! Ugyan mit beszél?
– Ennyit mond csak: „Púp!” – szólt a kutya –, és nem akar szolgálni.
– Nem szól más semmi egyebet?
– Csak annyit: „Púp!” – szólt az ökör –, és nem akar szántani.
– Jól van – szólt a dzsinn –, majd elbánok én vele, csak egy percig várjatok!
A dzsinn beburkolódzott porköpönyegébe, keresztülrepült a sivatagon, és ráakadt a tevére, aki átkozottul lustálkodva egy pocsolya tükrében nézdegélte magát.
– Hallod-e, te bugyborékoló, hosszú lábú barátom – szólt a dzsinn –, azt hallom, hogy egy szemernyit sem akarsz dolgozni, mikor olyan vadonatúj még a világ?!
– Púp! – szólt a teve.
A dzsinn leült, kezére hajtotta az állát, és egy nagy bűvölésen gondolkozott, mialatt a teve folyton nézegette magát a pocsolyában.
– Külön munkát okoztál hétfő reggel óta három barátomnak, mivel olyan átkozottul lusta teremtés vagy – szólt a dzsinn; és tovább gondolkozott a bűvölésen, állát kezére támasztva.
– Púp! – szólt a teve.
– Én bizony a te helyedben nem mondanám ezt többé – szólt a dzsinn –, egyszer csak meg találják sokallni. Hallod-e, te bugyborékoló barátom, azt akarom, hogy te is dolgozzál.
A teve újra csak így szólt:
– Púp!
De jóformán ki sem mondatta még, mikor egyszerre csak azt látja, hogy a háta, amelyre rettentően büszke volt, elkezd dagadni, dagadozni, és nagy, vastag, ingó púppá dagad.
– Látod-e? – szólt a dzsinn. – Ez a te tulajdon púpod, amelyet lustálkodással szereztél becses személyednek. Ma csütörtök van, és te hétfő reggel óta, amikor a munka megkezdődött, nem dolgoztál semmit. Most eredj dolgozni!
– Hogy menjek? – szólt a teve. – Ezzel a púppal a hátamon?
– Ez szándékosan termett a hátadon – szólt a dzsinn –, mivel három napot ellustálkodtál. Ezentúl fogsz tudni dolgozni három álló napig egyfolytában ennivaló nélkül; mivel elélhetsz púpodból; és eszedbe ne jusson soha azt mondani, hogy én nem tettem semmit az érdekedben! Gyere ki a sivatagból, eredj el a három barátomhoz, és viselkedj illedelmesen, te púpos!
És a teve belenyugodott a púpjába, és fölkereste púpostul a három barátját. És e naptól fogva mind a mai napig békén hordja púpját a teve. De azt a három napot, amit a világ legelején ellustálkodott, sohasem pótolta ki, és sohasem tudta megtanulni, hogyan kell illedelmesen viselkedni.
Rudyard Kipling
Fordította: Mikes Lajos
A szegény takács szerencséje
2011 május 3. | Szerző: Nők Lapja
Megörült a szegény takács, elhatározta, hogy hasznos dologra fordítja a pénzt, de egy darabig még gyönyörködni akart a csengő ezüstökben. A feleségének nem szólt a szerencséjéről, s jól elrejtette a pénzt előle, olyan helyre, ahol senkinek se jut eszébe keresni: a rongyok közé.
Néhány nap múlva rongyszedő járt a faluban, s az asszony eladta neki néhány garasért az egész halom ócska rongyot. Elbúsult a szegény takács, amikor hazatért, s az asszony megmutatta neki a rongyokért kapott garasokat.
Esztendő múlva megint arra járt a három gazdag diák. Betértek a takács házikójába, azt gondolták, meggyarapodott azóta. De még nagyobb nyomorúságban találták. Elpanaszolta nekik a szegény takács, hogy mint járt a száz ezüsttel.
Megsajnálták a diákok, adtak neki újabb száz ezüstöt, s a lelkére kötötték, hogy erre jobban vigyázzon.
A takács most megfogadta erősen, hogy okosabb lesz. Most sem szólt a feleségének, s eldugta a pénzt a hamus vödörbe. De megint csak megjárta. Szappanfőző járt a faluban, összegyűjtötte a hamut, s egy–két darab szappant adott érte cserébe. Odaadta neki a hamut a takács felesége is. Az ura éppen távol járt. Elöntötte a méreg meg a keserűség, amikor hazatérve megtudta, mi történt.
A következő esztendőben megint betértek hozzá a diákok, s látták, hogy a takács koldusabb, mint valaha, csupa rongy a ruhája, s majd elviszi a szél, olyan sovány. Megmérgesedtek a diákok, egy darab ólmot vetettek elébe, s azt mondták:
– Többet nem érdemelsz! Egy rézgarast is kár adni neked, ha ilyen ostoba vagy! Most látsz bennünket utoljára!
Azzal bosszúsan otthagyták, a takács meg felvette a földről a darab ólmot, és az ablakpárkányra tette.
Nemsokára bekopogott hozzá szomszédja, a halász. Megkérdezte:
– Kedves szomszéd, nincs-e egy darab ólmod vagy egyéb nehéz tárgyad? A hálómra kellene, nehezéknek.
Odaadta neki a takács az ólomdarabot, a halász megköszönte szép szóval, és megígérte:
– Az első nagy hal, amit fogok, a tiéd lesz!
– Bizony, jó hasznát látnám – örült meg a takács.
Amikor a halász hazatért, csakugyan hozott a takácsnak egy jókora halat. Felbontották, s egy nagy követ találtak a gyomrában. Fogta a takács a követ, az ablakba tette. Este, amikor besötétedett, elámult a takács: a kő világítani kezdett a sötétben, s minél sötétebb lett odakinn, annál tündöklőbb fényt árasztott.
– Jó lesz lámpásnak – mondta a takács, s a feleségéhez fordult. – Nehogy ezt is elkótyavetyéld, mint azt a kétszáz ezüstöt! – És az asztal közepére tette a követ, hogy világos legyen tőle az egész szoba.
Másnap estetájban egy gazdag úr lovagolt el a ház előtt, s meglátta az ablak¬ból a tündöklő követ. Bekopogott, és azt mondta a takácsnak:
– Add el nekem ezt a követ! Tíz ezüstpénzt adok érte.
– Nem eladó! – felelte a takács.
– Húszért sem?
– Annyiért sem.
A gazdag úr egyre többet kínált érte, végül már ezer ezüsttallért ígért, mert a kő becses gyémánt volt, s még sokkal több pénzt is megért.
Amikor ezret kínált, a takács a markába csapott, s megvolt a vásár. Egy csapásra a falu leggazdagabb embere lett a szegény takácsból. Akkor aztán előállt a felesége:
– Látod-e, ember! Ha nem adtam volna el kétszer is a száz ezüstöt! Nekem köszönheted a szerencsédet!
Ludwig Bechstein
Rab Zsuzsa fordítása
Oldal ajánlása emailben
X