A szarka meg a róka

2010 szeptember 16. | Szerző: Nők Lapja |

Hát, a Zúgó-erdőben lakó szarka
tényleg sokat akart, nem kevesebbet, mint hogy ő legyen a világ leggyorsabban
repülő madara. Ezért berepült egyszer a városba, s kilenc falevélért vásárolt
egy stopperórát. Ettől kezdve mindig csőrében vitte az órát, amikor repülni
akart, és figyelte, mennyi idő alatt repüli át az erdőt.

Mikor ezt hírül vitték az erdő
legtréfásabb lakójának, a rókának, az rögtön elhatározta, hogy megtréfálja a
szarkát. Sorra felkereste az erdő állatait, és megkérte őket, hogy segítsenek
neki lóvá tenni a hiú szarkát. Mikor így elrendezett mindent, lesben állt a
szarka fészke alatt, s várta, hogy elkezdje szokásos reggeli repülését.

Kisvártatva fel is szállt a szarka
a fák közé, csőrében a ketyegő órával. De alig repült két-három
szárnycsapásnyit, a róka fölkiáltott hozzá:

– No de ilyet! A fák repülnek, a
szarka pedig egy helyben áll a levegőben!

– Hihihi-hahahaha! – nevettek az
odasereglett állatok. – Hogy csapkod a szárnyával! Talán még azt hiszi, hogy
repül, pedig meg se tud mozdulni!

Egyéb se kellett a szarkának. Ha
már minden álalt azt mondja, akkor biztosan így is van. Ilyen szégyen –
gondolta –, hogy már repülni is elfelejtett! Ezentúl gyalog fog járni, mint a
csirkék és kacsák a falusi udvarokban… Talán még ki is tagadják a
szarkanemzetségből.

Még egyszer nekirugaszkodott,
csattogtak a szárnyai, de az erdő állatai a róka vezetésével megint csak
kiabálni kezdtek:

– Ilyen se volt még, amióta erdő
az erdő! A fák repülnek, a szarka pedig áll a levegőben!

Szegény szarka bánatában a földre
ejtette a kilenc falevélen vásárolt órát, és visszaszállt a fészkébe. A róka
még utána kiáltotta:

–Oda szállt a fa a szarkához!

A szarka úgy meg volt zavarodva,
hogy még ezt is elhitte, s bánatában három napig étlen-szomjan gubbasztott a fa
tetején. Harmadnap aztán meglátogatta a barázdabillegető, és megkérdezte: beteg
talán? Erre aztán elmesélte a szarka, mi történt vele ezelőtt három nappal. Na
hiszen, nevetett is a különös histórián a barázdabillegető, és csodálkozott,
hogy egy okos szarkát így becsaphattak.

– Hát nem ismered te a rókát? –
kérdezte. – Akkor boldog, ha becsaphat valakit! Gyere, szállják velem!
Meglátod, hármat se számolsz, már a kilencedik határban leszünk.

Így is volt.

Vígan röpködött megint a szarka, s
el is felejtette a rajta esett csúfságot, mikor egyszer hazafelé repülve
észrevette, hogy a róka ott ül egy fa tövében.

„Most aztán visszaadom a kölcsönt”
– gondolta, s rákiáltott az üldögélő rókára:

– Hallod-e, róka koma! Elvesztette
a farkadat!

– Nem hiszem én! – felelte a róka.

– Ha nem hiszed, nézzed meg!

Nosza, hátrafordítja a fejét a
róka, hogy megnézze a farkát, de persze, nem láthatta, hiszen rajta ült.

– Jaj, jaj – kiáltotta –, most már
mit csináljak? Oda lett a szép, lompos szőrű farkam, én leszek ezentúl az erdő
csúfja!

– Ne jajgassál – szólt rá a szarka
–, inkább szaladj utána! Az erdő szélén fut vele egy kutya, ha sietsz, még
utolérheted!

Szaladt is a róka, ahogy csak négy
lábától tellett, a szarka pedig nagy nevetve hazarepült a fa tetejére.