Egyszer egy szegény paraszt elindult fát vágni. Nagyon sietett, mert gyerekei éhesek voltak, és ő a fa árából akart ennivalót venni nekik. Amint nagy sietve ment az úton, hát egy erszényt talált. Száz arany volt benne, se több, se kevesebb.
Megőrült a szegény ember. Nagy gyönyörűséggel számolgatta az aranyakat, boldogan tervezgetett, mi mindent vásárol majd. De hirtelen eszébe jutott, hogy a talált pénz nem az övé. Elszégyellte magát, és nekilátott a munkának.
Sok fát vágott, de bizony eladni már nem tudta, mert nem akadt vevő. A szegény ember gyerekei estebéd nélkül maradtak. Pedig apjuk zsebében ott csörgött a száz arany.
– Ó, de szörnyű – gondolta a szegény ember. – Ennyi pénz van a zsebemben, mégsem költhetem el. Hiszen nem az enyém. De sebaj! Isten, aki gondját viseli az erdők madarainak és a mezők liliomainak, majd ad kenyeret nekem és gyermekeimnek.
Másnap reggel kikiáltották a piacon, hogy egy flőrenci* kalmárhoz, és átadta neki erszényét.
A kalmár azonban sajnálta a szegény embertől a húsz arany jutalmat. Ezért nagy mérgesen ráripakodott:
– Ebben az erszényben százharminc arany volt. Te csak százat hoztál vissza. A többit elloptad. Megérdemled, hogy megbüntessenek.
– Isten igazságos – felelte a szegény ember –, és ő a tanúm, hogy igazat szóltam.
A két embert a nagyherceg elé vezették, aki maga osztott igazságot a nép között.
A nagyherceg így szólt a szegény emberhez:
– Mondj el nekem mindent, de őszintén, úgy, ahogy történt.
– Uram, az erszényt az úton találtam, amikor a hegyre mentem. Megszámláltam a pénzt. Száz arany volt se több, se kevesebb.
– Nem gondoltál arra, hogy ezzel a pénzzel megcsinálhatod a szerencsédet?
– Arra gondoltam, hogy fát vágok, eladom, és vacsorát veszek feleségemnek és gyerekeimnek. Megbocsáss, de egy pillanatig az is eszembe jutott, milyen gazdaggá tenne ez a pénz. De aztán beláttam, hogy a száz arany nem az enyém, és nekiláttam a favágásnak:
– Szóltál feleségednek a talált pénzről?
– Nem szóltam, mert féltem a kapzsiságától.
– Egyetlen aranyat sem vettél ki az erszényből?
– Uram, tegnap este vacsora nélkül maradtunk, mert nem tudtuk eladni a fát.
– Hát te mit szólsz? – kérdezte a nagyherceg a kalmártól.
– Uram, ennek az embernek minden szava hamisság. Az erszényben százharminc arany volt, és azt, ami hiányzik, csak ő vehette el.
– Tehát egyiktek sem tudja bizonyítani a maga igazát– szólt a nagyherceg. – Mégsem lesz nehéz ítéletet mondanom.
– Te, szegény paraszt, olyan szépen mondtad el a magad dolgát, hogy nem kételkedem szavaidban. Ugyan mi okod lenne, hogy csak harminc aranyat tarts meg, amikor a százharmincat is megtarthattad volna? Teneked meg, gazdag kalmár, aki egész életedben dúslakodtál, ugyan mi okod lehetne, hogy harminc arannyal többet követelj ettől a becsületes embertől?
Világos tehát, hogy mindketten igazat szóltok. Te, kalmárember, elvesztettél egy erszényi százharminc aranyat. Te meg, szegény ember, találtál egy másik erszényt száz arannyal.
– Így tehát – folytatta a nagyherceg – fogd ezt az erszényt, jó ember, és vidd haza. Ha véletlenül egy másik erszényt találsz százharminc arannyal, juttasd el ennek a becsületes kalmárnak.
Te meg, derék kalmár – fordult a másikhoz –, várj türelemmel, és ha mégis előkerül az erszényed, ne feledkezz meg a húsz arany jutalomról.
A szegény ember boldogan vitte haza az arannyal teli erszényt. A kalmár pedig talán még most is várja, hogy valaki százharminc aranyat hozzon neki.
Ottlik Géza átdolgozása