Elmenőben lelkére kötötték:
– Messzire megyünk, jól vigyázz a házra, el ne kukorítsd magad, hogy ha jön a róka, ki ne less az ablakon!
Megszimatolta a róka: távol jár a rigó meg a kandúr, loholt a házikóhoz, s édes nótát fújdogált az ablak alatt:
Kiskakas te, kiskakas,
Szép aranyostarajas,
Kényes-fényes szárnyú,
Bársonyos szakállú,
Ábrázatod megmutasd,
Adok neked rézgarast!
Kidugta a kakaska a fejét az ablakon. Nyakoncsípte, a karma közé ragadta, vacka felé inalt vele.
Jajveszékelt a kakaska:
Visz a róka, jaj nekem,
Hét határra fut velem!
Hegyen át, réten át,
Erdőn, völgyön, éren át,
Rigó, kandúr, segítsetek!
Meghallotta ezt a rigó meg a kandúr. Utánuk eredtek, kiragadták a kiskakast a róka mancsából.
Egy napon megint felszedelőzködött a rigó meg a kandúr.
Indultak az erdőszélre, fát hasogatni. Meghagyták a kakaskának, igen szigorúan:
– De most aztán kakaska, nagyon ügyelj magadra! Ki ne nézz az ablakon! Most még messzebbre megyünk, nem halljuk meg, ha kiáltasz!
El is mentek, a róka meg csak ezt várta. Elloholt a házikóhoz, rázendített:
Kiskakas te, kiskakas,
Szép aranyostarajas,
Kényes-fényes szárnyú,
Bársonyos szakállú,
Ábrázatod megmutasd,
Adok neked rézgarast!
Lapult a kakaska, mukkot se szólt. A róka meg tovább fújta:
Gyerekek jöttek sereggel,
Búzát szórtak marokkal,
Fölkapkodták a tyúkok:
Kakaskának mi jutott?
De már erre kidugta a kiskakas a fejét az ablakon:
– Kukurikú! Az ám, nekem mi jutott?
Elkapta a róka, karma közé ragadta, inalt vele vacka felé. Kiabált a kakaska, ahogy csak torkán kifért:
Visz a róka, jaj nekem,
Hét határra fut velem!
Hegyen át, réten át,
Erdőn, völgyön, éren át,
Rigó, kandúr, segítsetek!
Meghallotta jajveszékelését a kandúr meg a rigó. Futott a kandúr, röpült a rigó a kakaska megsegítésére. Utolérték a rókát. Karmolta-tépázta a kandúr, csípte-vágta a rigó. Kiszabadult a kakaska.
Telt az idő, múlt az idő, hát egy napon harmadszor is elindult a rigó meg a kandúr az erdőszélre, fát hasogatni. Elmenőben igen szigorúan lelkére kötötték az aranyostarajos kakaskának:
– Ne hallgass ám a rókára! Ki ne less az ablakon! Most még messzebbre megyünk, s akárhogy kiáltasz, nem halljuk meg a hangodat!
Azzal elindultak messzi erdőszélre fát hasogatni. Ott termett a róka megint, s rákezdte az ablak alatt:
Kiskakas te, kiskakas,
Szép aranyostarajas,
Kényes-fényes szárnyú,
Bársonyos szakállú,
Ábrázatod megmutasd,
Adok neked rézgarast!
Lapult a házban a kakaska, kukkot se szólt. Hanem a róka tovább fújta:
Gyerekek jöttek sereggel,
Mogyorót szórtak marokkal,
Fölkapkodták a tyúkok:
Kakaskának mi jutott?
Nem állhatta meg a kakaska – kikukkantott az ablakon: – Kukurikú! Az ám, nekem mi jutott?
A róka se volt rest: karma közé ragadta a kiskakast, inalt vele vackához, hét határra, hegyen át, réten át, erdőn, völgyön, éren át. Kiabálhatott a kiskakas, ahogy csak kifért a torkán, nem hallotta meg a szavát sem a kandúr, sem a rigó. Mikor este hazatértek, hűlt helyét találták kakas-pajtásuknak.
Futott a kandúr, röpült a rigó, követték a róka csapáját. Odaértek a róka lyukához.
Kapta a kandúr a guszláját*, pengette-zengette:
Pendülj-zendülj, guszlám,
Szólj, arany húrocskám,
Benn fekszik-e Róka-komaasszony
Meleg, puha vackán?
Felfülelt rá odabenn a róka, hallgatta, és azt mondta magában: – Én bizony megnézem, ki az, aki ott kinn guszlát penget, ki az, aki ilyen szépen énekelget.
Felcihelődött, kisompolygott. Elkapta a kandúr, ráröppent a rigó, nekiálltak, tépték-rázták. Addig tépték, addig rázták, míg a róka el nem hordta az irháját.
A kakaskát két pajtása beültette nyírfa-kosárba, szépen hazavitte.
Nyugodtan éltek, békén megfértek, ha meg nem haltak, ma is megvannak.
Alekszej Tolsztoj