Vámpika 3.

2010 október 8. | Szerző: Nők Lapja |

     Nyolcan ültek a Jó barlangjában, némelyek már ember-, mások még denevér alakjában. Ők voltak a Tanács, amelyet vészhelyzetben bármikor össze lehetett hívni – egy órán belül kötelesek voltak odaérkezni. Természetesen csak éjszaka… hiszen nappal aludtak.
    – Ebben a szűk körben mindannyian tudjuk, mi van a Jóslatban – hangzott a vészjósló mondat. Nem akárki, hanem a denevér szájából…
    A denevér még csak most érkezett, még nem is volt ideje visszaváltozni, de már megszólalt. Nem volt vesztegetnivaló idejük.
    – Nem biztos, hogy róla szól a Jóslat. A fiam eddig nyomát sem mutatta az átváltozásnak. Ti is tudjátok, hogy kilencéves korában meg kellett volna kezdődnie a változásnak… már amennyiben…
    Katasztrof hangja fátyolossá vált. Ma éjjel nagyon gyorsan kellett dolgozniuk a vérteszteken, ezért nem is kóstoltak bele a páciensek levett vérébe, hanem csak a (bombabiztos) szaglásukra hagyatkoztak Auréliával. Így viszont éhesen és idegesen ültek a Barlangban, a megbeszélésen nyolcadmagukkal.

    – Katasztrof, múltkor már szóltam, csak nem akartad elhinni – vágott közbe Aurélia. – A fiunk szemében fehér fény villant fel az este.
    – Már az ágyában alszik. Nyugodtak lehettek – nyugtatgatta őket a megmentő. – Sokféle ismeretet el kell sajátítania ahhoz, hogy beteljesítse a Jóslatot. Hamarosan kezelésbe kell vennem.
    – Majd amikor átváltozik, Tep – szólt közbe egy női hang.
    – Ha egyáltalán átváltozik – mondta Katasztrof kétkedve.
    – Nem szeretnéd, hogy átváltozzon. Reménykedsz – közölte a nő, aki immár egészen beburkolta magát a fekete lepelbe, amit viselt.
    – Jázmin, te sem szeretnéd, ha a gyereked halálos veszedelemnek lenne kitéve. Azt hiszem, a mi helyünkben te is abban reménykednél, hogy átlagember marad, és nem változik át vámpírrá – szólt csendesen, maga elé meredve Aurélia.
    – De hiszen ez az utolsó esélyünk, hogy legyőzzük őket… és a Föld, illetve a béke, a titkos együttélés az emberekkel megmaradjon – szólt közbe Tep. – Hamarosan elérkezik az az idő, amelyre már évszázadok óta várunk. Akcióba kell lépnünk.
    – Jojót őrizni kell. Nappal a tündérekkel fogjuk őriztetni, éjjel bevetjük a vámpírseregünket.
    – És mi lesz Répa nénivel? – vágott közbe Aurélia. – Már nagyon megkedveltem.
    – Most nem ez a legfontosabb, drágám – törődött bele Katasztrof a helyzetbe. Vámpír lesz a fia…?  Nem tudta, örüljön-e, vagy szomorkodjon.

    Közben néhány kilométerrel odébb, a város peremén két másik denevér is emberi alakot vett fel a Gonosz kastélyában.
    – Mi történt? Miért adtatok olyan ijesztő jeleket? – állt fel székéből egy fiatal nő.
    – Igaz a Jóslat. Katasztrof fiáról szól.
    – Ti teljesen belehergeltétek magatokat… Honnan veszitek? Az a gyerek már majdnem tizenkét éves, három éve át kellett volna változnia. A Jóslat nem róla szól – csóválta a fejét csinos nő.
    – Lehet, hogy nem változott át kilencévesen, viszont ma denevérként röpködött a házuk felett, és még a csukott ablaküvegen is átsuhant, anélkül, hogy kitört volna az üveg.
    – Már átillan… – suttogta a nő döbbenten. – Ezt csak kevesen tudják.
    – Vulkána, mit tegyünk most?
    – Fogjátok el. Minden eszközt bevethettek – villogott dühösen a nő szeme.
    – Ezzel elkezdődik a háború – mondta az egyik férfi.
    – Már elkezdődött – tette hozzá a másik. A szőke nő határozott léptekkel kiment a teremből, de az ajtóból még visszaszólt:
    – Sosem volt itt béke, és addig nem is lesz, amíg Katasztrof fia szabadon repked.