A Rászedett ördög

2010 október 12. | Szerző: Nők Lapja |

Csakhogy nagy volt a baj. A szegény ember nem talált társat, aki vele menjen csépelni, már pedig a gazdaemberek egy cséplőt nem állítanak a csűrbe. Úgy megy vígan a munka, ha legalább kettő veri ki a búza szemét. Miért nem akadt társa, ugyan, mit gondoltok? Azért nem, mert egész nyáron rázta a hideg s úgy elment az ereje, hogy egy léggyel sem bírt volna el.
Mit csináljon? A maga falujában nem talált társat: elmegy a szomszéd faluba. Hátha ott akad egy bolond.
Még a fele útját meg sem tette, találkozik az ördöggel.
Köszönnek egymásnak illendőképpen s kérdi az ördög:
– Hova mégy, te szegény ember?
Feleli a szegény ember:
– Én bizony, édes ördög barátom, elindultam csépelni, de nem találok magamhoz való, elég erős embert.
– Ejnye de jó, – örvendett az ördög, – no, lásd, én is csépelni szeretnék s én sem találok magamhoz elég erős társat.
– Hát, akkor jól van, – szólt a szegény ember, – próbáljunk egyet: legyünk társak. Hozd el a csépedet én hozzám, majd ott kipróbáljuk: mit tudsz.
Az ördög elment a csépje után, a szegény ember pedig visszafordult a falujába. Otthon bodzafából csépet csinált s úgy várta az ördögöt.
Megjött ez is nemsokára. Hozott egy akkora vascsépet, hogy elég lett volna emelni tíz embernek.
– Na, próbáljuk meg, – mondta a szegény ember –, hadd lám, átal tudod-e dobni a házamon a csépedet?
Az ördög meglódította a csépjét, s úgy keresztülrepítette a ház tetején, s hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegő.
Most már a szegény emberen volt a sor. Ő is fogta az ő bodzacsépjét s fellódította. Szerencséjére, éppen nagy szél volt, a szél felkapta a bodzacsépet s úgy elvitte, hogy többet nem is látták.
– Na, ördög barátom – dicsekedett a szegény ember –, így lódítsd át, ha tudod! Hanem jól van, én meg vagyok elégedve a te erőddel, csak aztán ki ne dőlj a cséplésből.
Mindjárt elindultak s a szomszéd faluban beállítottak egy helyre, ahol a legtöbb asztag volt. A szegény ember hamarosan új csépet csinált bodzafából s megkezdték a cséplést. Először a szegény ember ütött rá egy kévére.
Mondta az ördögnek:
– Látod, ördög koma, így üss rá a kévére, hogy földre lapuljon.
Az ördög egész erejéből ráütött a kévére, de az felszökött vagy két ölnyire.
– Ohó! – kiáltott a szegény ember – ez nem ütés. Úgy üsd meg, hogy a földhöz ragadjon a kéve.
Az ördög megmérgelődött s most még erősebben ráütött a kévére.
Bezzeg, hogy felszökött a kéve egész a kakasülőig.
Az ördög igazán elhitte, hogy a szegény ember erősebb, mint ő s hogy valahogy el ne csapja magától, olyan buzgón csépelt, hogy egy nap kivert egy egész asztagot.
Hét végén aztán, amikor kikapták a részüket a gazdától, azt mondja a szegény ember.
– Hallod-e, ördög koma, itt van két csomó búza. Látod-e?
– Látom – felelt az ördög.
– No, ha látod, hát azt mondom neked, hogy én megelégszem a kisebbik csomóval, legyen a tied a nagyobbik.
Örült az ördög s elfogadta a nagyobb csomót, pedig az csupa ocsu, meg polyva volt. De hát ő ehhez nem értett s nevetett a „bolond” szegény emberen.
Aztán hazamentek.
Telt, múlt az idő s az ördög egyszer elment a szegény emberhez. Ez megkínálta kenyérrel s az ördög nem győzött eleget enni a jó búzakenyérből.
– Hm, – mondta az ördög, – ezt már csakugyan nem értem, koma. A te kenyered olyan, mint a kalács s az enyémet nem lehet megenni. Pedig egy búzából sütik.
– Hm. Komám, – felelte a szegény ember, – nem tud a feleséged kenyeret sütni. Majd megtanítanám én a feleségemet, csak ne sütne nekem jó kenyeret!
Hazament az ördög s otthon jól elverte a feleségét, amikért nem süt jó kenyeret. De hiába verte, azután sem sütött jobbat.
Egy hét múlva, kettő múlva, ismét elmentek csépelni a szegény ember meg az ördög. Most már rozsot csépeltek. Mikor osztásra került a sor, azt mondta a szegény ember:
– Na, komám, most válaszd te a kisebb csomót, legyen a nagy az enyém.
Az ördög beleegyezett a bolond fejével. Pedig hát úgy van az, hogy a rozsnál kisebb a polyvás csomó, mint a tiszta rozs. Éppen megfordítva, mint a búzánál.
Bezzeg, hogy az ördög felesége megint olyan kenyeret sütött, hogy a kutya sem ette meg. Mérges volt az ördög s úgy elverte a feleségét, hogy az szegény feje haláláig sem felejtette el.
Harmadszor is elmentek csépelni. Most már elegy búzát kaptak, de ennél is a polyvából lett a nagyobb csomó. Az ördögnek mintha már kezdett volna megjönni az esze, s azt ajánlotta:
– Tudod, mit, komám, osszuk kétfelé mind a két csomót.
A szegény ember beleegyezett, de a nagy csomóból otthagyta a részét, s csak a kicsit vitte haza. Az ördög mind a két csomóból hazavitte a részt, de először a kisebbikből süttetett kenyeret.
S hát milyen kenyér lett belőle! Jobb a kalácsnál. Még a király is megehette volna. Most már látta az ördög, hogy a szegény ember rászedte, de csúnyán. Szégyenlette is a dolgot erősen. Olyan nagyon szégyellte, hogy többet nem is mert a szegény ember felé menni.
Azóta kerüli az ördög a szegény embert. Mondja is a példaszó: „A szegény embert még az ördög is kerüli!”

Magyar népmese
A Túl az Óperencián c. kötetből