A banya

2010 október 19. | Szerző: Nők Lapja |

Holt volt, hol nem volt, még a világon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia. Nagy legény volt mind a három, szerettek volna megházasodni. Mondják az apjuknak, hogy mit akarnak.
– Jól van, – mondja a szegény ember – hanem elég, ha egyszerre egy fiam házasodik meg. Menjetek el, s amelyik legszebb virágot hoz közületek, az házasodjék meg.
A két nagyobbik legény a faluból ki sem ment. Mind a kettőnek volt kedvese, hoztak azoktól szép virágbokrétákat. Hanem a legkisebbiknek nem volt senkije, semmije, az elment a faluból s ment nagybúsan hegyeken, völgyeken át. Egyszerre csak egy rengeteg erdőbe ér s a rengeteg erdő közepén meglát egy régi palotát, a palota körül egy virágos kertet.
– Hej, Istenem, Istenem, – sóhajtott a legény – bezzeg ebből a kertből vihetnék szép virágokat.
Amint így sóhajtozik magában, kijön a kertből egy csúnya vén banya s kérdi:
– Miért búsulsz, te szegény legény?
Mondja a legény, hogy mi kellene.
– No, ha csak virág kell, gyere velem, adok én neked.
Bevitte a kertbe, szedett szebbnél-szebb virágokat s azt mondta, ha valami még kell, csak jöjjön ide, majd segít ú rajta.
Hazamegy a legény a szép nagy bokrétával, de az olyan szép volt, amilyent még emberi szem nem látott. Ahogy messziről meglátta a szegény ember, mindjárt mondta az idősebb fiainak:
– No, fiaim, az öcsétek házasodik, mert annak van a legszebb bokrétája.
De az idősebb legények addig beszéltek, hogy így, meg úgy, tegyen még egy próbát, hogy a szegény ember azt mondta:
– Jól van, nem bánom, még egyszer próbáljatok. Aki a legszebb kendőt hozza, az házasodik meg.
Elmennek a legények, az idősebbek a faluba a kedvesükhöz, a legkisebb az erdőbe a vén banyához. Nekidőlt a kerítésnek s hát jön a vén banya.
– No, fiam, mi kellene?
Mondja a legény, hogy mi. Csak befordult a vén banya a palotába s hozott a legénynek olyan szép aranyrojtos keszkenőt, hogy a szeme is káprázott a ragyogástól.
Kaptak a bátyjai is keszkenőt, a micsodást, d legszebb az öccsüké volt. Olyan szép volt, ragyogó volt, hogy olyat emberi szem még nem látott. Csudájára gyűlt az egész falu. Azt hitte minden lélek, hogy a királytól hozta azt a keszkenőt.
Mérgelődtek az idősebb legények. No, most az öccsük megházasodik s ők szégyenszemre legények maradnak. Addig beszélnek az apjuknak, hogy még ad egy próbát. Azt mondja a szegény ember:
– Hát, jól van, menjetek s hozzátok el a kedveseiteket. Aki a legszebb leányt hozza, az házasodik meg.
Hiszen könnyű volt a két idősebb legénynek, mind a kettőnek volt kedvese a faluban, de Uram, Istenem, hová menjen, merre facsarodjék a legkisebb legény. Ugyanbizony, kit hozzon ide? Talán bizony a vén banyát, aki neki virágot s keszkenőt adott?
Elindul a legény nagy búsan, bemegy az erdőbe, megáll a palota előtt, rákönyököl a kerítésre, szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő. Kijön a vén banya s kérdi:
– Hát neked, fiam, mi bajod van megint?
– Hej, ne is kérdje, öreganyám, mi az én bajom. Azt mondta az apám, hármunk közül az házasodhatik meg, aki a legszebb leányt viszi haza.
– Azért egyet se búsulj, fiam, gyere velem a palotába.
Bemennek a palotába, s hát ott nincs senki lélek a vén banyán kívül.
– No, fiam, – mondja a vén banya – itt van egy kályha, csinálj tüzet. Ahány láng kicsap a kályhából, annyi boszorkány ugrik ki belőle. De te meg ne ijedj, csak állj meg bátran a kályha előtt. A legutolsónak s legcsúnyábbnak egy csomó kulcs van a szájában. Te csak bátran kapd ki a kulcsot a szájából, mert különben a boszorkányok összeszaggatnak. A többit reád bízom.

Azzal a vén banya elment, a legény begyújt a kályhába, csak úgy ropogott, pattogott a tűz, s hát egyszerre csak kicsap egy láng a kályhából, s a lánggal egyszerre kiugrik egy boszorkány. Úgy megijedt a szegény legény, hogy a hideg is majd kirázta. Kicsap a második láng, azzal a második boszorkány. S ugrottak ki egymásután a boszorkányok, hogy szerük-számuk nem volt. Megtelt a szoba boszorkánnyal, csakúgy nyüzsögtek. Hát egyszerre csak kiugrik a legutolsó is, amelyiknek egy csomó kulcs volt a szájában. Nekibátorodik a legény, odakap, kirántja a kulcsot a boszorkány szájából, s ím – halljatok csudát! – abban a szempillantásban a vén banyából szépséges szép leány lett.
Nézi, nézi a legény, szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól. A sok boszorkány mind eltűnik a szobából s jönnek helyettük szép belsőleányok, inasok s mindenféle udvarbéli emberek. Mondja a szép leány:
– Úgy-e, csudálkozol, te legény. Hát tudd meg, hogy én voltam az a vén banya, aki neked a virágot s a keszkenőt adta. Az Isten vezérelt ide, mert én elátkozott királykisasszony voltam s az is maradok, ha te ide nem jössz. Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Azzal mindjárt felpakoltak s mentek a szegény ember házához, hogy megtartsák a lakodalmat.
De még csak most jött a falu csudalátni, hogy a szegény legény királykisasszonyt hozott a házhoz. Ott mindjárt papot hivattak, csaptak lakodalmat, hétországra szólót. Nagy kedve kerekedett a szegény embernek s azt mondta:
– Isten neki, nem bánom, hadd házasodjék meg a két idősebb fiam is.
No, megházasodtak azok is, kaptak az öccsüktől házat, földet s mindent. Akkor aztán a kisebb legény felkerekedett a feleségével, visszamentek a palotába s még ma is élnek ott, ha meg nem haltak.
Benedek Elek