A kisoroszlán története

2010 október 20. | Szerző: Nők Lapja |

Élt egyszer egy oroszlánkölyök, a legkisebb sok testvére között. Szőröcskéje, akár az esőmosta, napszítta fűszál, oly fakó. Négy mancsa volt és hosszú, vékony farka, a végén bojttal, s ez úgy meredt a világba, mint egy festékecset. Ha megszólalt, hatalmas volt a hangja, bömbölése, csak azt sajnálta: ő sohasem hallja, hiszen a többi vele bömbölgetett.
Micsoda lárma volt!
Minden madár repült, ki eddig dalolt, és bokraikból mind-mind menekült, aki csak megbújt vagy pihent.
Ám egyszer egy napon, egy késő délutánon fölébredt, s míg feküdt az oldalán, a melengető nagy sziklaágyon, s nyújtózkodott az alkonyatban, arra gondolt: Itt az alkalom, talán a saját hangom hallhatom – s már döngött is a hangja – Uáááá! – úgyhogy fölébredt rá a szundításból anyja, s azt mondta:
– Csitt, a többi alszik! – s pihent tovább.
Nem így a kölykünk, ki vándorútra indult, s keresni kezdte azt az egy helyet, ahol bömbölődhet, s úgy, hogy mások ráfigyeljenek.
„Topp-topp-topp” – ballagdált a domboldal felé, ahol egy keskeny patak is futott.
A víz fölött a deszkapallón „kopp-kopp-kopp” – kopogott a körme, majd ment a réten, mancsa alatt a fű „sttt-sttt-sttt” – hajolt a földre, s ott maradt.
Futott, futott, és meg sem állt, amíg egy falut nem talált, hol a palánkfal előtt gyerekek játszottak, nevetgéltek.

Oroszlánkölykünk leült a fúbe, nyakát nyújtotta, fejét fölvetette és bömbölődött:
– Uááááá!
Így szólt az ének, s bár azt kívánta: hangja tetsszen, a gyerekek futva futottak falujuk felé, és bereteszelték a palánk kapuját.
– Bumm! – csattant a deszka, és szólt a „trapptrapp”, mert a kisoroszlán tovább ballagott, át a füvön, át a nagy mezőn.
A dombtetőn, egy lombos fa alatt majmok ültek, és kókuszt ropogtattak: „ropp-ropp”.
Amint meglátta őket, nyakát nyújtotta, fejét fölvetette, s bömbölődőtt. Bár gyönyörű volt a hangja, az egyre hangosabb „uáááá!” úgy szállt, mintha menny dörögne, a majmok mind a lomb közé rohantak, s nyakra-főre hajigatták a kókusz héját – „Pik-pik-pik” – oroszlánkölykünk kobakjára.
Eltrappolt hát onnan is, a „trapp-trapp” kísérte oda, hol a vízben vadlibák úsztak. No hát nekik is kitátotta száját, s bömbölődőtt, mintha morgolódna, majd egyre nőtt és nőtt és nőtt a hangja, míg oly harsogó lett, amilyen sose volt.
– Uááááá!
A vadlibák a vízről fölriadtak, szárnycsapásuk hullámot kavart.
Szegény oroszlánkölykünk! A bömbölése senkinek se tetszik…
Így indult el akkor arra, amerről jött: hazafelé, s közben föl-alá lengett a bojtos farka.
Ballagdált a dombon „trapp-trapp” át, majd „sttt-sttt” a nagymezőn, s végig a pallón, „kopp-kopp”, azután megállt.
Hallotta, hogy hívja a mama.
– Uáááá! – felelt a kis kölyök, s ez volt a legszebb bömbölése ezen a napon.
Hazáig meg sem állt, ott anyja így fogadta:
– Boldog vagyok, mert hívtalak, s te nyomban válaszoltál.
– Mrrrr! – dorombolt erre ő, dorombolása egyre hangosabb lett, a mormogása kiáltássá vált. Tudta már – Uáááá! –, a mama boldog, mert válaszolt, amikor hívta őt, s ez lett a legjobb üvöltése mindenféle üvöltés között.
 Tarbay Ede (Francia mese nyomán)