A király szakálla

2010 október 21. | Szerző: Nők Lapja |

Élt egyszer Mesenincsországban egy király. Ez a király roppant hiú volt derekáig érő szakállára. Sűrűn forgolódott, gyönyörködött arcának díszében a tükör előtt, ápolta, fésülgette, naphosszat simogatta.
Terjedt az országban, hogy annak, aki a király elé járul valamilyen ügyben, így kell őt köszöntenie:
– Nagyra értékelem, uram, fényes, selymes szakálladat!
Vagy ekképpen:
– Ily gyönyörű, dús szakállat nem láttam még kerek e világon felséges királyom!
Udvarának népe szinte egész álló nap csak hajbókolt. Aki pedig nagyobb jutalomra, még fontosabb tisztségre áhítozott, az még meg is toldotta dicsérő szavait egy-egy szakállnövesztőnek mondott gyógyvíz vagy kenőcs leszólásával.
Volt a királynak egy fia, aki semmiben sem hasonlított az apjára. A kis János királyfi örökösen fúrt-faragott, barkácsolt, ha egyedül volt. Máskor ott téblábolt a hajóépítők között. Az ácsok látták, milyen ügyesen bánik a fiú a szerszámokkal. De jól érezte magát a kovács, a szabó és a többi mesterember társaságában is.
Amikor felserdült, kívánságával köntörfalazás nélkül előállt.
– Felséges apámuram, szeretnék kitanulni egy mesterséget – kezdte.
A király azonban nyomban leintette.
– Szamárságokat beszélsz, fiam. Egy királyfiból nem lesz soha mesterember! Ugyan mi hasznát is vennéd egy szakmának? Ha mégis ragaszkodsz ahhoz, hogy mesterséget tanulj, menj, ne is lássalak, de vissza se gyere többé!
A királyfit a palota kapujáig kísérték az ácsok, a kovács, a takács, a szűrszabó, a bognár. Mindannyian nagyon megszerették, és együtt éreztek vele fájdalmában is.
János pedig, ment messze földre, maga sem tudta, hol-merre járt, amíg aztán egy idegen városba nem ért. Itt épp akkor vásárt tartottak. A csizmadia, a varga, a fazekas, a kovács mind-mind a maga által készített mesterművét árulta. A királyfit azonban leginkább a lakatos munkája kápráztatta el. A mester furfangosabbnál-furfangosabb lakatokat készített. A királyfi elhatározta, hogy ezt a mesterséget kitanulja. Előadta kívánságát a lakatosmesternek. Csikicsukinak megtetszet a fiú lelkesedése, fel is fogadta inasának.
Három esztendő alatt János kitanulta a szakma csínját-bínját, csodálatos zárakat, lakatokat készített. Megérdemelten nyerte el a Mester címet.
A királynak pedig – ahogy teltek, múltak a hónapok, évek – egyre csak nőtt a szakálla. Csak hát ezalatt a bánata is mind nagyobb és nagyobb lett. Rettenetesen bánta már, hogy elkergette egyetlen fiát! Kerestette is mindenfelé az országban, de hiába. Mit nem adott volna, ha valaki megtalálja. Gyönyörű, selymes szakálla már a térde körül libegett, de ez már nem jelentett neki igazi örömet, úgy mint régen.
Egyszer álmában megjelent előtte egy bölcs, és így szólt hozzá:
– Ha levágsz a szakálladból egy arasznyit, visszakapod a fiadat.
Másnap reggel a király a tükör elé állt, és levágott a szakállából egy arasznyit. Várt, de nem történt semmi. Éjjel álmában újra megjelent a bölcs, elmondta ugyanazt, mint előző éjjel. Másnap reggel a király újra nyisszantott egy arasznyit a szakállából, de aznap is hiába várta a fiát. Ez megismétlődött még hat napon át, és a királynak végül csak egyetlen szőrszál árválkodott az állán. Odalett a gyönyörű, messze földön híres szakálla! Sokáig nem mert kilépni a palotájából a nép közé, mert félt a gúnyos megjegyzésektől.
Aztán mégis összeszedte a bátorságát, kiment a palotából, de az emberek nem ismerték fel szakáll nélkül.
– Ki ez az idegen? Ez nem a királyunk. Csaló! Tömlöcbe vele! – kiáltozták mindenfelé.
A katonák megragadták, és börtönbe vetették. A rácsok mögött hiába esküdözött, hogy ő az uralkodójuk, a király, csak nevettek, senki sem hitt neki.
Ekkor ért haza álruhában János királyfi. Népe azonban éljenezve fogadta: Éljen a királyunk! Éljen az új király! János királyfi rémülten nézett egyik kiáltozóról a másirka: „Hol van az apám, mi történt vele?” De nem tette boldoggá, amit hallott. Egyesek szerint világgá ment bánatában, mások egy láthatatlanná tevő főzetről beszéltek. Ekkor cigánykereket vetve odagurult hozzá az udvari bolond.
„Köszöntelek felség! Már nem én vagyok ám az egyetlen bolond az országban! A várbörtönben is csücsül egy! Azt állítja magáról, hogy ő a király, pedig egy szál szőr sem ékesíti az állát!”
János rögtön a börtönhöz sietett. A könnyei is potyogni kezdtek, amikor meglátta az édesapját. „Nyissátok ki mihasznák, hiszen ő az apám!” – szólt dühösen az őrökre. A kulcs azonban elveszett. János nem várt tovább. Nem hiába tanulta meg a zárak titkait! Egy pillanat alatt kinyílt a rácsos ajtó.
A király szakálla a fogság alatt ismét szép hosszúra nőtt. Amint kitámolygott a sötét börtönből, az alattvalók reszketve borultak a lába elé.
A király ekkor így szólt: Régebben nem törődtem semmi mással csak a szakállammal. Nem voltam jó királyotok, megérdemeltem a büntetést. Drága fiam, te is bocsáss meg nekem!” János királyfi már réges-régen megbocsátott, alig várta, hogy újra megölelhesse az édesapját. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Az ünnepségre János királyi meghívta drága mesterét, Csikicsukit is, akit kinevezett udvari fő-fő lakatosnak. Az asztalok roskadoztak a ropogós sültek, illatos borok alatt. Ha arra jársz, téged is szívesen látnak!
 Hegedűs Ilona