Az egér farkincája

2010 október 22. | Szerző: Nők Lapja |

Volt egy király, volt egy lánya, a lányának hetvenkilenc kérője volt.
Hanem a király fura király, a lánya is fura lány
Kérő úrfik jöttek sorban, ki-ki kellette magát.
– Vad paripát megülök! – így az egyik.
– Száz nyílvessző, száz találat! – így a másik.
– A tusában, viadalban, a tornában első volnék! – S így mindegyik fitogtatta, kecsegtette lovagi erényeit.
De a király fura király, ősz szakállába nevet, annyit mondott:
– Nem vagyok én hadi király, háborúzni nincs okom, takarékos király vagyok, akarom, hogy vőm is éppen-éppenséggel ilyen legyen. Azé lesz a lányom keze, aki három hétig barangolva, csatangolva, vándorolva legkevesebb pénzből él.
Hökkentek a hercegfiak, akik pénzhez, sok aranyhoz, herdáláshoz, tékozláshoz, bőkezű élethez voltak idomítva.
– Hát ez nehéz, uram király! – S a legtöbben lógó orral félreálltak. Hanem néhány, mivel a lány igen szép volt, mégis lendült.
– Ilyen lányért, no meg ilyen hozományért, egy életem, egy halálom, erőt venni, latba vetni, összemérni érdemes.
– Én megélek két aranyból – szólt az első, és a király lejegyezte a nevét.
– Én megélek három hétig egy aranyból! – szólt a másik, és a király lejegyezte ezt is ám.
A harmadik előállott:
– Fél aranyból élek én meg három hétig is. – És a király bejegyezte ennek vállalását is.
Jöttek sorba, volt, aki egy rézgarasból, másik likas kiskrajcárból, megint második fabatkából ígérték az életet. 

A király csak jegyezgette, s inteni is akart menten, hogy az ifjak indulhatnak élni három álló hétig két aranyból, egy aranyból, fél aranyból, rézgarasból, kiskrajcárból, batkát érő fabatkából, amikor egy ifjú legény állt eléje hirtelen.
A nagy király csudálkozott:
– Fabatkánál nincs kisebb pénz.
Ám a legény mosolyog.
– Én megélek három hétig még fabatka nélkül is: adjatok egy egérfarkot, egy egérnek farkincáját, s három álló hétig én így, arany nélkül, garas nélkül, krajcár nélkül, batkát érő batka nélkül jól megélek, meg bizony.
Nevetett a király erre, s elrendelte, hogy az egész ország legszebb, legkövérebb egerének farkincája s a farkincák közül is a legeslegszebb meg leghosszabb kerüljön a tréfás legény tarsolyába.
Indultak a kérő ifik, ki-ki azzal, amit vállalt, két arannyal, egy arannyal, fél arannyal, rézgarassal, kiskrajcárral, fabatkával és az egérfarkincával.
Kik arannyal mentek, aznap este fogadóba jól beültek, s ott megültek, mulatoztak, vigadoztak, míg a csárdás, a vigadós, a fogadós negyed aranyuk elvette. Lógó orral odébálltak.
Garasosok, krajcárosok, fabatkások jobban a fogukhoz verték, amijük volt: garasukat, krajcárjukat, batkát érő batkájukat – hanem ők is csak apadtak: hisz enni a fogadóban, éjjel hálni mégis kellett.
Ment, mendegélt az a legény, aki szegény volt, de mégis legokosabb, így gazdagabb volt, mint mások együttvéve.
Beült egy nagy fogadóba, megebédelt, még ivott is, és mikor végül elérkezett a hetedik jó fogáshoz, töltelékes káposztához, a káposzta aprajába, vagdalékba odaejtette ügyesen a kis egér farkincáját.
– Hé, fogadós, hé, kocsmáros! – kiáltott a ravasz legény. – Mi ez? Egérfarkot adsz te töltelékes káposztába?! Rögvest megyek a királyhoz, s bepanaszlom, hogy miféle, de rosszféle fogadós él az ő becses országában!
A fogadós, a potrohos, kit sajnálnunk nemigen kell, mert becsapott csapot, papot, s ez még semmi, ez még hagyján, de legjobban rászedte az ágrólszakadt szegényeket, csak futkosott nagy ijedten, s nemhogy pénzt kért volna, de még ő kínált pénzt, ám a legény ezt bizony el nem fogadta.
Továbbindult nagy sietve, s úgy folytatta, ahogy imént abbahagyta.
Így evett hát három álló hétig minden fogadóban, s ott aludt a nagy mezőben, illatozó száz boglyában, friss kazalban, egy rézgaras, egy vaskrajcár, egy fabatka nélkül is. Eltellett a három hét is, ő megjelent pozsgás arccal a királyi palotában.
Király előtt már ott álltak szakállasan, ösztövéren néhány napja, kik nem bírták, kik pénzükből meg nem éltek, hetvenkedő deli-daliák.
A király a legényre mosolygott.
– Hát megéltél?
– Meg, királyom. – S nagy nevetés közepette elmesélte, hogy mi történt.
– Nahát, derék, okos legény lesz a vejem!… – szólt a király.
– Még nincs vége a mesének – szólt a legény –, nem költöttem el az egész egérfarkot, farkincáját, még vissza is jár belőle!
S odatett az asztalra egy darabocska, icipici maradékot, mint más a pénzt, az apróka visszajárót; ezen aztán mind kacagtak, s csaptak olyan lakodalmat, amilyen még, tudom, nem volt sehol se.
Páskándi Géza