Történet a zöld halacskáról

2010 november 5. | Szerző: Nők Lapja |

Egyszer a Fekete-tengerben azon vitatkozott a pérhal, a tőkehal és a viza, hogy melyikük az erősebb. Végül is abban állapodtak meg, hogy az a legerősebb, aki a hullámverésben a legtovább tudja magát tartani a kövek között.
Kinéztek egy nagy követ a part mellett, s már csak arra vártak, hogy erősödjön a hullámzás, összemérhessék az erejüket.
Aztán feltámadtak a hullámok. Elsőként a pérhal tett próbát. Csapott egyet ezüstös farkával, és megindult a part felé. De ahogy közelebb ért, egyre jobban dobálták a hullámok, s megértette, hogy ebből már nem lesz semmi. Hiába kavarta uszonyával a vizet, hiába feszítette meg a testét, a hullámok visszasodorták, a követ meg sem tudta közelíteni.
Másodjára a nagyfejű tőkehal próbálkozott. Ő már messzebbre jutott, egészen odáig, ahol a hullámok tajtékos habot vertek. Megpróbált a kövek között meghúzódni a csöndes vízben, de a hullámok falkapták, kétszer is egy nagy kőhöz vágták, majd visszasodorták a nyílt vízre.
Elszörnyedve bámulták a halak a tőkehalat: az oldala felhorzsolva, az uszonya megtépve…
De a vizát ez sem riasztotta el.
– Gyöngék vagytok ti ehhez! Most figyeljetek!
És megindult a kő felé.
A halak elcsöndesedtek. Még a fecsegő káraszok is némán figyelték, hogyan birkózik a viza a hullámokkal. A viza csontvértes háta közvetlenül a kő mellett bukkant fel. Uszonyaival erősen tartotta magát. Jött az első hullám. Kitartott. Jött a második. Az sem sodorta el.
És akkor jött a harmadik, minden eddiginél magasabb hullám. Ezzel már ő sem bírt el. A hullám fölkapta, a kövekhez csapta, és kisodorta a tengerre. El is döntötték a halak: nincs közöttük senki, aki a hullámokkal megbirkózhatna.

Egyszer csak valahonnan előúszik egy kicsi, zöld halacska. De milyen halacska! Se nem menyhal, se nem fenékjáró küllő: olyan kicsi, mint a fenékjáró küllő, de kerek a feje, mint a menyhalnak. Öld hátán barna foltok, és még pikkelye sincs.
– No, hadd próbáljam meg én is! – mondta csöndesen.
Kinevették a halak.
– Mit akarsz, te hencegő!… Nálad erősebbeknek sem sikerült… Azt hiszed, neked sikerülni fog?…
De a kis hal egy szót sem szólt, csak csapott egyet a farkával, és elindult a part felé. Jöttek szembe a hullámok, kétszer is visszavetették.
A halak meg csak nevettek. De a kis hal ügyesen kivárta a két hullám közötti szünetet, és a kőhöz úszott. Most már a csikóhalak sem nevetgéltek. A kis zöld hal odaúszott a nagy kőhöz, és ráfeküdt.
– Hű, de ravasz! Mégis odaért!
– Várd csak meg a hullámot! Azt majd lemossa! Kiveti a partra! – vitatkoztak a halak.
Jött is a hullám. Óriási, zöld hegyeként tornyosult a kő fölé, tajtékot vetett a parton. Örvénylett, forgott, azután visszahúzódott.
Nézik a halak, hát a kis zöld hal ott fekszik a kövön, mintha mi sem történt volna.
Ez igen!
Jöttek, jöttek a hullámok. Egyik nagyobb, mint a másik.
Fölkavarodott a víz. Sodorta a homokot, a tengerfenékről kitépett növényeket, apró szivacsokat – semmit nem lehetett látni a nagy kavarodásban.
Azután minden elcsöndesedett. És mit láttak? A kis zöld hal ott feküdt a kövön, mintha csak odaragasztották volna.
Nem akarnak hinni a halak a szemüknek. Egymástól kérdezgették: ki lehet ez, és honnan került ide?
Erre a nagy zajra aztán a görbe lábú rák is előbújt a kő alól, és dülledt szemével alaposan megnézte a kis halat.
– Tudom már, ki ez a csodabogár! Ő is itt él a Fekete-tengerben. Szívóhalnak hívják. Mindig ezt csinálja: odaszívja, odatapasztja magát valamihez, aztán csak hever. Le se lehet onnan tépni!
Nem hiába volt olyan öreg a rák: sok mindent tudott, és már semmin sem csodálkozott.