Teknősbékáné elhatározta, hogy húsos lepényt süt. Nekilátott – de nincs kovásza.
– Ébredj, Teknősbéka apó, eleget aludtál! Szaladj el Nyuszi komaasszonyhoz, kérj tőle kovászt.
Teknősbéka apó félálomban nyögött valamit, álmos szemét éppen hogy kinyitotta egy kicsit, s morcosan kérdezte:
– Mit akarsz?
– Mondom, szaladj el kovászért Nyuszi komaasszonyhoz!
– Én még életemben soha, sehova nem szaladtam. De menni, mehetek – mormogta Teknősbéka apó. Leült, gondolkozott, majd nyögte, – nagy óvatosan lemászott a kemencepadkáról.
– Siess már egy kicsit, a lusta mindenedet! – sürgette Teknősbékáné az urát.
– Minek úgy sietni? Talán bizony hiába mondják, hogy lassan járj – tovább érsz?
De amíg lekecmergett, amíg a posztócsizmát felráncigálta, amíg bebújt a ködmönébe és a sapkáját a fülére húzta – egy nap eltelt bele.
– Hát te mit topogsz egy helyben, te világ lustája! Az idő eljár, s megszárad a kenyértésztám!
– Sehol se találom az övemet! Úgy látszik, elkallódott – dörmögött Teknősbéka apó.
– Ismerlek már! – kiáltott fel Teknősbékáné és maga kezdte keresgélni az elkallódott holmit.
Amíg keresték, még egy nap telt bele.
Végre felcsatolta Teknősbéka apó az övét, a gallérját felhajtotta, átemelte az egyik lábát a küszöbön, majd utána a másikat – aztán a harmadikat, végül a negyediket, s így szerencsésen kiért az útra.
– Aztán csak ne húzd az időt, hiszen vendégeket hívtam a lepényre! – kiáltott utána a küszöbről Teknősbéka anyó.
– Tudom, tudom…
– Hát edényt viszel-e magaddal?
– Ejnye, egészen elfelejtettem – kapott a homlokához Teknősbéka apó –, hozd már ide, nincs kedvem visszafordulni.
– Bezzeg a Nyúl ízibe megfordult volna! Te meg csak egy helyben topogsz, akár a medve a méhkas körül – szólt Teknősbéka anyó és odaadta neki a kovászos edényt.
– Megint azzal az ugrifüles Nyúllal állsz elő! – mormogta Teknősbéka apó. – Ugrik ide, ugrik oda, ez az egész tudománya. Én hozzá képest mégiscsak tekintélyes gazda vagyok: akárhova megyek, a háztető mindig itt van a fejem fölött! Ezt próbálja utánam az a tapsifüles!
A kovászos edényt kényelmesen a hóna alá fogta, a sapkáját egészen a szemére húzta és elindult Nyúl anyóhoz.
Míg Teknősbéka apó odajárt, Teknősbéka anyó mind színezgette magában a vendégséget: hogy eszik magukat tele a vendégek az ízletes káposztával s hagymával, hússal töltött foszlós lepénnyel!
És hozzákezdett a töltelék elkészítéséhez.
Közben egészen besötétedett, már legfőbb ideje volt, hogy Teknősbéka apó visszatérjen, de még híre-hamva sem volt.
Elmúlt egy nap, elmúlt kettő – de se kovász, se Teknősbéka apó.
Elmúlt egy hét, el kettő, el három is. Úgy eltűnt Teknősbéka apó, mintha a föld nyelte volna el.
– De vajon hova tűnhetett el? – tűnődött Teknősbéka anyó. – Még ha messzire küldtem volna! De hisz csak egy ugrásnyira küldtem, a falu végére!…
Várta, várta, de hiába várta.
Eltelt még négy hét
– Megyek s megnézem, nem ragadt-e ott Nyúl komaasszonynál – gondolta Teknősbéka anyó.
Kendőt kötött és kinyitotta az ajtót. Hát, lássatok csodát, Teknősbéka apó jön, jön az úton, döcög, döcög nagy sietősen, s a kovászos edényt szorosan, nagy vigyázattal a hóna alá fogja.
– No, végre! – örvendezett Teknősbéka anyó és gyorsan kitárta az ajtót.
Egy óra sem telt el, befordult Teknősbéka apó az udvarra, odaért az ajtóhoz és a küszöbön megállt, hadd szusszanjon egyet. Végre kiszuszogta magát, s az egyik lábát szerencsésen átemelte a küszöbön. Éppen emelintette a másikat is, de szakadt posztócsizmájában elbotlott és zsupsz, szépen hasra esett. A feje már a kunyhóban volt, de a lába kívül maradt. Az edény pozdorjává tört, a kovász meg – placcs! – szétfolyt a szoba földjén.
– Hej, te szerencsétlen! – sipítozott fölötte Teknősbéka anyó. – Hét hétig hoztad a kovászt, de a kunyhóba csak nem értél el vele! Csak pazaroltad a drága időt!
– Bizony, bizony… – morgott Teknősbéka apó. – Nem mondtam neked, hogy ne siettess, mert abból csak baj lesz? Így is történt! Nemhiába mondják: lassan járj – tovább érsz!…
Lengyel népmese nyomán írta: Jékely Zoltán