A tavasz hírnökei

2010 november 15. | Szerző: Nők Lapja |

Január volt, hideg, nyirkos január, amikor mindenki vacakul érzi magát, és amikor a nappalok még nagyon rövidek. A Napocska is csak ímmel-ámmal világít, mert nincs nagy kedve ahhoz, hogy sokáig bámulja a gyógyszertárak előtt tömörülő, köhécselő embereket, meg a koszos latyakban küszködő autókat, amik mindig össze-vissza fröcskölik az amúgy is prüszkölő járókelőket. Ami azt illeti, az ezüsthajú Holdnak is kezdett elege lenni a látványból, így aztán, egyik este, megállított egy felé vitorlázó, jókora felhőt, és felébresztette az abban alvó hópelyheket.
– Ébredjetek, Pelyhecskéim! Induljatok el, és tegyétek széppé ezt a kormos, csatakos Földet!
A hópelyhek nem kérették magukat (igaz, hogy az ezüsthajú meg is rázogatta a hálózsákjukul szolgáló felhőt), hanem egymás után, sorban, útnak eredtek. Beborították a földeket és az erdőket, az apró falvakat és a hatalmas városokat, árültek a robogó vonatok tetejére, és még a repülők szárnyát is elfoglalták, nagy igyekezetükben. Reggel aztán káprázott is a Napocska szeme, a fehér ragyogástól! Virgonc kedve támadt, ahogy elnézte a szánkózó gyerekeket. Meg a hóban hempergő kutyusokat. Meg a gyógyszertár felé igyekvő embereket, akik a felfrissült levegőben sokkal kevesebbszer kotorásztak a zsebkendőjük után, mint az előző napon. A hópelyhek büszkén nézték a gyönyörű világot. Csakhogy múltak a napok, és ébredezni kezdett a Tavasz. Langyosodott az idő, melege lett, lerúgta ház magáról a paplant, és megdörzsölte a szemét. A hópelyhecskék érezték, hogy valami komoly változás közeleg. Már nem voltak olyan vakító fehérek és jegesek, mint amikor az ezüsthajú Hold felébresztette őket. Valahogy fáradtnak és gyöngécskének érezte magát valamennyi. Az ébredező Tavasz figyelmesen nézte őket, aztán így szólt:
– Lassan vége a Télnek. Most egy kis meleget fújok majd rátok, hogy párává váljatok, és visszatérhessetek abba a duci felhőbe, ahol laktatok. Jövőre aztán majd újra leszállhattok a Földre.
A gyöngécske pelyhek egymásra néztek.
– Miért kéne visszamennünk, mikor itt olyan jó? Itt mindenki szeret bennünket, ott fönt meg csak a szél foglalkozik velünk, de az is csak addig, amíg kedvére össze-vissza nem lökdösi a felhőnket. Ha szépen megkérnénk Téged, nem hagynád, hogy itt maradjunk?
A Tavasz összeráncolta a homlokát. Látszott, hogy erősen gondolkodik, aztán így szólt:
– Úgy, mint hópelyhek, nem maradhattok, mert a melegben mindenképp el fogtok olvadni. De ha nem bánnátok, hogy virág legyen belőletek, akkor, esetleg, tehetek valamit az ügyben.
A Pelyhecskék nagyon izgatottak lettek.
– Azt mondod, lehetne belőlünk virág? Hiszen annál szebbet nem is bírnánk elképzelni!
A Tavasz elmosolyodott.

– Ha így gondoljátok, hát legyen! Maradjatok örökre a földön, mint a hírnökeim! – azzal ráfújt, óvatosan a gyenge Pelyhecskékre és azok eltűntek. De a helyükben ott állt egy csapatnyi hóvirág.
– Így gondoltátok, Picikéim? – kérdezte a Tavasz, és a virágok bólogatni kezdtek. Egy arra járó, langyos szellő pedig sorra igazgatta pirinyó, csinos főkötőjüket.
 Gaál Zsuzsa