Vámpika 7.

2010 november 19. | Szerző: Nők Lapja |

   Arra ébredt, hogy édeskés folyadék csöpög a szájába. Még sosem érzett hasonló ízt, a folyadék felébresztette és erőt öntött belé. Kinyitotta a szemét. Anyja ült mellette az ágyon, és egy pohárból itatta. Vérvörös színe volt a folyadéknak. Jojó azonnal rájött, hogy vért iszik. Érdekes, ettől mindig undorodott, sosem nyalta le a saját, felhorzsolt sebeit sem – nem úgy, mint a társai a suliban -, de most valósággal felüdült az italtól, és élvezte az ízét.
    Akkor hát tényleg vámpír lett. Most még nem tudott mit kezdeni ezzel az új helyzettel. Vámpír, aki vért iszik. De ami ennél is rosszabb, hogy a szülei is vámpírok. Hát persze, hogy fogják majd irigyelni a suliban! Végre ő lesz a legmenőbb.
    – Mostantól esti tagozatra jársz majd – sokkolta a hírrel reggel az anyukája. – Most pedig alhatsz nyugodtan. Itthon leszünk, nem kell semmitől sem félned.
    – Nem mehetek suliba? – hördült fel Jojó. Nem mintha lelkesedett volna a tanulásért, de az osztálytársaival jóban volt, és szerette volna megbeszélni legjobb barátjával, Krotekkel az éjszakai élményeit.
    – De, mehetsz. Hamarosan. Most még várunk arra, hogy befejeződjön az átváltozásod. A nappali sulidat el kell felejtened. Holnap éjjel majd együtt ellátogatunk az új iskoládba.
    Jojó bánatosan nézett az anyjára. Eldöntötte, ha törik, ha szakad, el fog lógni otthonról, hogy találkozzon Krotekkel. A szülei úgyis mindig átalusszák a nappalokat. Hát ő majd szépen lelép.
    Egész nyugodtan aludt, nyilván azért, mert tudta, hogy hamarosan találkozik a legkedvesebb barátjával. Kicsit azért tartott tőle, hogy Krotek megijed attól, amit mondani akart neki. De valószínűleg inkább irigykedni fog, hiszen ő még nyilván sosem repült.
    Nehezen ébredt, és amikor az órára nézett, az már delet mutatott. Nagyon nem akaródzott felkelnie, de muszáj volt Krotekkel találkoznia. Kikelt az ágyból, megmosakodott, aztán benézett a szülei elsötétített hálószobájába. Mélyen, mozdulatlanul aludtak a hűvös hálóban.
    Felkapta a cuccait, és óvatosan kisurrant az ajtón.
    Éppen a tanítás végére ért az iskola elé. Nem tudta, hogy lehet, hogy ilyen forróságot érez, előző nap még nem volt ilyen kánikula. Igyekezett az árnyékban menni. A sulinál odébb kellett húzódnia, hogy ne lássa meg mindenki – hogy vette volna ki magát, ha látják, hogy csak a tanórák végére ér oda?

    Krotek csodálkozva pillantott rá.
    – Öregem, milyen vörös vagy! Valami bőrbajod van?
    – Nem tudom – válaszolt Jojó. – Fáj az arcom, a nyakam, meg a kezem is. Üljünk már be a fagyizóba!
    A fagyizóba érve Jojó már úgy érezte, mindjárt szét fog repedni a bőre. Krotek egyre döbbentebb tekintetet vetett rá.
    – Hát nagyon durva a bőröd, én mondom! Orvoshoz kéne menned!
    – Krotek, mondok valamit, de ne ijedj meg – kezdte komolyan. – Vámpír vagyok. Az éjjel denevérré változtam, és repkedtem otthon. Aztán anyámék hazajöttek, és elmesélték, hogy mindannyian vámpírok vagyunk, ők is, és én is.
    Krotek elnevette magát.
    – Aha, vámpírok… Hát nem tudom, mi a baja a bőrödnek, de az agyadnak is lehet valami problémája…
    – Komolyan beszélek. Denevér lettem. Repültem, aztán lezuhantam.
    – Na persze. Milyen fagyit eszünk?

    Percekkel később Jojó úgy érezte, mintha lángolna a bőre. Szabályosan zsugorodott a bőr az arcán. Krotek ijedten pillantott rá.
    – Figyelj, ez nagyon gáz. Szörnyen nézel ki.
    – Szörnyen érzem magam, ég a bőröm… Segíts rajtam!
    Krotek gyorsan rákente a maradék fagyit barátja arcára. Mire végzett ezzel, ott termett Gruber tanárnő, kibontott, aranyszínű hajjal.
    – Jojó, Jojó… megmondták a szüleid, hogy nem jöhetsz ki a napra – mondta halkan, Krotek pedig elkerekedett szemmel nézett rá.
    – Tényleg vámpír?
    A tanárnő nem felelt, csak megérintette a kissrác homlokát. Jojó abban a pillanatban megkönnyebbült, és már nem lángolt annyira az arca.
    Aztán átölelte a kisfiút, és felemelkedett vele a levegőbe.

    Ám elfelejtett felejtőbájt bocsátani a fagyizóban lévőkre.