Démonok mulatsága

2010 november 26. | Szerző: Nők Lapja |

Valamikor nagyon régen, a nagy hegyek között rejtőző kis faluban élt egy derék favágó a feleségével. Szegények voltak, de sohasem elégedetlenkedtek. A favágónak csak egyetlen szomorúsága volt: jobb arcán még gyerekkorában hatalmas dudor nőtt, s bizony alaposan elcsúfította. Szívesen dolgozott az erdő sűrűjében, mert ott legalább nem találkozott senkivel, nem ütközött lépten-nyomon csúfolódó gyerekekbe.
Egyszer, mikor kint dolgozott az erdőn, váratlanul hatalmas vihar tört ki, dörgött, villámlott, s szakadt az eső,. Mintha dézsából öntenék. A favágó bebújt egy öreg fa odvas törzsébe, gondolta, ott várja be a vihar végét. De mire az eső elállt, sűrű sötétség borult az erdőre, már nem találta volna meg a hazafelé vezető utat. Nem tehetett egyebet, elhatározta, hogy a fa odvában várja meg a hajnalt. Az éjszaka sűrű sötétje, az erdő titokzatos csöndje félelemmel töltötte el a favágó szívét, s egy szemhunyást sem tudott aludni. A fa odvában meglapulva, reszketve leste a hajnalt.
Éjféltájt különös hangok ütötték meg a fülét. A fa körül léptek zaja verte fel a csendet. A favágó körüllesett, s rémülten látta, hogy szörnyűségesen csúf démonok* gyülekeznek a fa előtt, a tisztáson. Mikor már jó sokan voltak, körbe letelepedtek, zajos mulatozásba kezdtek. Nagyokat ittak, énekeltek, majd muzsikaszóra táncolni kezdtek. A rémült favágó moccanni sem mert búvóhelyén. A muzsika azonban egyre tüzesebben szólt, a favágó lassanként megfeledkezett félelméről, s egyre jobb kedve kerekedett. Maga sem tudta, hogyan történt, egyszerre csak kibújt az üregből, s tánclépésben közeledett a mulatozók felé. Már se látott, se hallott, csak a tüzes zenét figyelte: a kör közepére ugrott, s táncba kezdett. A démonok egy pillanatig haragosan nézték a hívatlan vendéget, de mikor látták, hogy milyen ügyesen ropja a táncot, megbékéltek, maguk közé ültették, mindenféle jóval etették, itatták. A favágónak egyre szélesebb kedve kerekedett, egyre vidámabban, egyre szilajabban ropta. Tánca nagyon tetszett a démonoknak, minden forduló után viharosan megtapsolták.
Közeledett a hajnal, a mulatozás vége, s a démonok lassan készülődni kezdtek. Mielőtt elmentek volna, összesúgtak, s az egyik így szólt a favágóhoz:
– Táncoddal pompásan elszórakoztattál bennünket. Máskor is gyere el közénk! De nehogy hiába várjunk, zálogul nálunk kell hagynod valamit!
Ezzel a démon a favágó arcához kapott, s leemelte róla a dudort, de olyan gyorsan, olyan ügyesen, hogy a favágó meg sem érezte.
A démonok egy szemvillanás alatt eltűntek az első hajnali sugárra. A favágó egy ideig csak ámult, azt hitte csak álmodta az egészet: a démonokat, a mulatozást, a táncot. De mikor a jobb arcához nyúlt, s ott nyoma sem volt a dudornak, akkor tudta, hogy bizony nem álom, valóság volt ez a csudálatos mulatozás.
A favágó örömujjongva sietett haza a feleségéhez. Az asszony alig ismert rá a férjére. Mikor aztán meghallotta a csudálatos éjszaka történetét, lelkendezve mondogatta:
– Milyen szerencsés ember vagy te! Még a démonok is segítenek rajtad!
Élt a favágó szomszédságában egy öregember, annak meg a bal orcáján éktelenkedett egy nagy dudor. Ez az öregember zsugori volt, irigy meg rosszindulatú. Most, amint meglátta szomszédját a dudor nélkül, valósággal elsárgult az irigységtől, s mézes-mázos hangon kérlelni kezdte:
– Mondd meg nekem, hogy találom az orvost, aki segített rajtad?
A favágó jószívű ember volt, elfeledkezett a sok bosszúságról, amit a kapzsi szomszédja évek óta okozott neki, szeretett volna segíteni rajta, hát elmondta az éjszaka történetét, a tüzes muzsikát, a táncot, azt, hogy hogyan vettek tőle zálogot a démonok.
– No, ma éjszaka én táncolok nekik! – kiáltott az öregember.
Ezzel otthagyta a favágót, még csak meg sem köszönte a szívességét.
Lélekszakadva igyekezett az erdőbe, megkereste a tisztást, bebújt a fa odvába, s türelmetlenül várta az éjszakát.
Éjféltájt megint csak gyülekeztek a démonok, s mikor már szép számmal voltak, megkezdődött a mulatozás.
– Jöhetne már a tegnap esti táncos! – mondogatták.
– No, itt az ideje, hogy előbújjak – dünnyögött az öreg fösvény, s ugrándozva igyekezett a kör közepére.
A démonok nem ismerték meg, azt hitték, hogy az előző napi vendég kereste fel őket ismét.
Fölcsendült a tüzes muzsika, az öreg meg szedte a lábát, ahogy tudta, ugrándozott, mint a bakkecske, botladozott, lihegett, aztán megállt, s várta a dicséretet.
A démonok összenéztek, összesúgtak, egyikük az öreghez lépett, s így szólt:
– Ma csöppet sem tetszett nekünk a táncod. Ne is gyere többé! A zálogot meg visszaadjuk.
Ezzel odanyomta az öreg zsugori jobb képéhez a favágótól elvett dudort, s az egy szempillantás alatt odanőtt.
Az öreg zsugori arcán jobbról is meg balról is csúf dudor éktelenkedett élete végéig.

Japán mese
Átdolgozás
Major Gyula fordítása nyomán