Az ostoba medve
Egyszer a paraszt az erdei tisztás mellett szántott. Az erdőből egy medve jött elő, és megszólította őt:
– Szántsunk együtt! – morogta.
– Nem bánom – felelte a paraszt, azzal kifogta az ökröt az eke elől, befogta a medvét helyette, és napestig szántottak együtt. Másnap a medve megint ajánlkozott:
– Vessük el a búzát!
– Nem bánom, vessük – válaszolta a paraszt.
Elvetették a búzát.
Nyáron, amikor elérkezett az aratás ideje, a paraszt kihívta a medvét az erdőből:
– Gyere, komám, osztozkodjunk a termésen.
A medve meg csak nézte a búzát, és erősen törte a fejét, hogy mitévő legyen. Végül is így döntött:
– Legyen az enyém az alja, a tiéd meg a teteje.
– Nem bánom, legyen, ahogy akarod – örvendezett a paraszt, és kicsépelte a gabonát, megtöltött két zsákot búzával.
A medve meg összegyűjtötte a szalmát, beletúrt, összevissza túrta, de egy szem gabonát sem talált s felsóhajtott:
– Na, most az egyszer tévedtem, jövő nyáron azonban a teteje lesz az enyém!
– Nem bánom – nevetett a paraszt.
Amikor eljött a vetés ideje, a paraszt meg a medve krumplit ültettek. Ősszel a medvének a krumpli szára jutott, a paraszt meg két nagy zsákot töltött meg krumplival.
– Megint becsaptál! – mérgelődött a medve, és rá akarta vetni magát a parasztra, hogy felfalja.
Ekkor azonban a tisztás szélén egy róka bukkant fel.
Amikor a medve meglátta a rókát, elgondolkozott: „Jaj de jóízű a rókahús! Hátha idejön a róka, és akkor őt is megeszem!”
– Hívd ide a rókát! – parancsolta a parasztnak.
– Miért nem jössz közelebb, Róka koma? – kiáltott oda a paraszt a rókának.
– Félek a medvétől! – hangzott a válasz.
A medve odasúgta a parasztnak, de vigyázott, hogy közben meg ne moccanjon:
– Mondd azt, hogy nem medve, hanem tuskó!
A paraszt megint odakiáltott a rókának:
– Ne félj, koma, nem medve ez, hanem csak egy tuskó!
– Hátha tuskó, akkor dugd bele a zsákba!
A medve csöndesen odaszólt a parasztnak:
– Dugj bele a zsákba!A paraszt teljesítette a medve kívánságát.
– Megkötötted? Akkor kólintsd fejbe!
A paraszt hallgatott a rókára, és jól helybenhagyta a medvét. Azután pedig magával vitte segítőtársát a faluba, és megengedte neki, hogy baromfiudvaráról a legszebb kövér tyúkocskát válassza ki jutalmul magának.
A naplopó medve
Egyszer a vadász, amint az erdőn ballagott, találkozott a barnamedvével.
– Adj’ isten, medve! – köszönt rá.
– Adj’ isten, vadász! – válaszolt a medve. – Mi hír a nagyvilágban?
– Semmi – mondta a vadász. – Hát te mit tudsz?
– Én csak annyit, hogy holnap elbújok aludni. Hiszen nemsokára leesik az első hó.
– Elbújsz aludni? És mikor bújsz elő? – kérdezte a vadász.
– Tavasszal, mikor elolvad a hó – mondta a medve.
– Ejnye, te világ lustája! – csóválta fejét a vadász. – Míg más birkózik a téllel, te csak alszol?
– Bizony, alszom! – bólogatott a medve. – Még a szememet se nyitom ki.
A vadász megharagudott, és agy szólt:
– Hallod-e, te lusta! Tudod-e, mi mindent csinálok én télen? Szánkót javítok, prémre vadászom, a jég alatt halászom! reggeltől estig dolgozom, és csak éjszaka pihenek. Te még nappal is alszol? No hiszen!
És magára hagyta a medvét.
De bezzeg nem segített a szidás! A medve azóta is átalussza a telet. Elbújik a barlangjába, és elő se jön tavaszig.
Csukcs népmeséből írta Mészöly Miklós