Nem kell nekem ilyen vékonypénzű kölyök! – mondta a juhász, de mivel
már erősen estére járt az idő, megengedte, hogy ott aludjon nála. – Na, fiam,
fogjál egy birkát! Levágjuk, aztán lesz jó vacsora! – mondta az ihász.
Gondolta, mégiscsak megpróbálja, hátha ügyesebb lesz, mint amilyennek látszik.
Akárhogy kergette, hajszolta a király a birkákat, egyet sem tudott
kifogni közülük. Mindegyik kiugrott a kezéből, mert nem tudta, hol
kell megfogni. Nem hagyja ám magát a birka sem, ha arra kerül a sor!
Az ihász egyből megfogta a birkát, levágta, aztán finom paprikást
főzött a bográcsban.
– No, öcsém, akármilyen élhetetlen vagy, gyere ide, lakjál jól, van itt
elég! – mondta az ihász, mert jószívű ember volt.
Éhes volt már nagyon a király, alig várta, hogy készen legyen a
vacsora. Az ihász a bicskájával kiszúrta magának a falatot, amelyik sorra
következett, de a király csak nézett.
– Mi az, fiam, neked még bicskád sincsen? Milyen ember vagy te? –
kérdezte tőle, de a király csak hümmögött.
Megsajnálta az ihász, aztán adott neki valahonnan egy régi kusztorát,
bicskát, ami már semmire sem volt jó, de hát ha semmi sem volt, hát az is jó
volt. Nagyon megörült a király, mert szégyellt volna kézzel nyúlni az
ennivalóhoz, mikor az ihász olyan szépen evett.
Hát így aztán ketten ettek paprikást, szemben ültek egymással.
Mátyás királynak megtetszett néhány falat, aztán átnyúlt a bogrács
másik felére, a juhász elé, és ette a húst. Egy darabig csak nézte a juhász,
aztán megsokallta. Megfordította a bicskáját, megfogta a hegyénél fogva, aztán
jó nagyot ütött a király kezére.
– Jegyezd meg, öcsém, hogy nem illik a tálban más elé nyúlkálni! Mindig
csak magad elől egyél, öcsém!
Fájt a keze a királynak, de tetszett neki nagyon, amit a juhász
mondott, meg amit tett vele, mert neki is járt az udvarában néhány magas rangú
úr ebédre, és bizony neki sem tetszett, hogy a tálban elébe vájkálnak.
Hajnalban elköszönt az ihásztól, elment hazafele.
Egyszer két királyi belső ember érkezett az ihászhoz a király
parancsával, hogy ekkor meg ekkor jelenjen meg előtte. Megmondták az ihásznak,
hogy a városban melyik házban kell jelentkezni.
Főtt a feje az ihásznak, hogyan juthatott ő a király eszébe. Nem
csinált ő semmi olyast, amivel megharagította volna a királyt ! Mert azt sem
gondolhatta, hogy ő olyast tett volna, amiért kitünteti őt a király. Egészen
belebetegedett, mire elérkezett a rendelt nap.
Bement a megjelölt házba, ott már várta az ihászt két ember.
Megtisztálkodott, rendbe hozták teljesen a ruházatát, aztán bekísérték a
királyi palotába. Ott aztán mondták neki, hogy a király ebédre hívatta magához.
Nagyon elcsodálkozott ezen az ihász, elámult nagyon, hogy milyen fényes
gyülekezetbe került. Nem sokat nézelődhetett, mert a két udvari ember
megmutatta neki, hogy hova kell leülnie. Éppen csak őreá vártak, mert amint
leült, a szolgák kihozták az ebédet. Finom birkapaprikás volt az ebéd, olyan
finom volt, mint amit ő szokott csinálni.
Ízlett is nagyon az ihásznak!
Nagy, hosszú asztal mellett ültek, az asztalfőn a király ült egyedül,
de az ihász nem ismert rá, pedig nem messze ült tőle.
Szemben ült vele valami fényes gróf, akire a király nagyon haragudott,
mert olyan természetű volt, hogy mindig a másik elé nyúlt, amikor ettek. Most is úgy tett: a király csak nézte. Az ihász
is nézte, de csak egy darabig. Eszébe jutott, hogyan kell jó magyarosan
megtanítani az ilyen embert az illendőségre. Fogta a bicskáját, megfordította,
és a hegyénél fogva vette a kezébe, aztán jó nagyot ütött a gróf kezére.
– Tanulja meg, hogy nem illendő dolog más elé nyúlkálni a tálba!
– Maga ne tanítson engem! – kiabált a gróf.
– De bizony fogadd meg ezt a tanítást, mert én is megfogadtam! – szólt
oda a király, aki nagyon örült az ihász bátorságának.
– Az nem járja, hogy csak úgy ráüssön a kezemre! – kiabált a gróf.
– De bizony rá kell a te kezedre is ütni, kedves grófom, ha nem jót
teszel azzal a finom kezeddel! – mondta a király. – Ez az ember helyesen tette
a törvényt.
– Ilyen közrendű ember nem tehet törvényt egy grófon! – kiabált a gróf.
– De bizony tehet az törvényt még a királyon is, ha a király olyat
tesz, amit senki se tehet meg a másik ellen! – mondta a király.
A juhász csak ámult-bámult.
– Felséges királyom, mikor bántottam én ilyenért a királyt?
– Hát nem emlékszel rá, mikor adtad nekem ezt a kést? – kérdezte a
király.
Akkor a juhász megismerte, hogy a kést ő adta annak a vékonypénzű
gyereknek, amilyennek akkor látta a királyt.
– Emlékezz csak vissza, hogy tanultam én tőled akkor, de a gróf úr is
tanult, és most meg is fizeti neked a tanítást.
Akkor a gróf a legszebb gyémántos nyakláncát leakasztotta a nyakából,
és a juhász nyakába tette.
– Köszönöm a tanítást, felséges királyom! – mondotta a királynak, de a
király csak azt mondta:
– Ha én meg tudtam köszönni a tanítást ennek a szegény ihásznak, te is
meg tudod tenni, kedves grófom. Addig köszönd meg, míg jókedvem van. A nép
jobban tudja, mi az igazság útja, mint a grófok.
Ha a népre hallgatsz, mindig jót teszel!
Így aztán a gróf megköszönte a juhásznak, hogy illendőségre tanította.
Ezért mondta a nép, amikor meghalt Mátyás király, hogy „oda az
igazság”, mert ilyen király sem előtte, sem utána nem uralkodott a népen.
Mert az uraknak más volt mindig az igazságuk, mint a népnek.
Vas megyei népmonda