Egy nap Hovavet Ödömér egy számára addig ismeretlen városba toppan, melynek határában, fényesre mázolt táblán, cirádás betűk zengedezték: Szeretettel köszöntünk Csirizben! Csirizi város lakói valóban szeretettel fogadták Hovavet Ödömért, meleg, barátságos szállást adtak neki, és étellel, itallal is bőségesen ellátták. Ottléte alatt Hovavet Ödömér kíváncsian figyelte a csirizek szokásait, így hamar észrevette, hogy a Csirizben élők mindannyian nagymaréknyi ragacsos csirizgombócokat hordanak a kabátzsebükben.
– Nálunk mindig van csiriz, hogy kéznél legyen, ha jövet-menet netán a Csirizrém barlangja felé kell mennünk – mondták a csirizek.
Mint ahogy Hovavet Ödömér megtudta, Csirizi egyik szegletében, egy jelentéktelen dombocska oldalában húzódik az a mély és sötét barlang, melyben állítólag a Csirizkrém lakik. Ha ügyes-bajos dolgaikat intézve a csiriziek közül valaki a barlang elé téved, nyomban elővesz zsebéből egy ragacsos csirizdarabot, és jó erősen hozzávágja a barlang mélyében tornyosuló Csirizkrémhez.
– De hisz ez a Csirizkrém alig látható, miért bántok vele ilyen kíméletlenül? – értetlenkedett Hovavet Ödömér, a barlangba meredezve.
– Azért, nehogy előmerészkedjen a barlangjából – felelték a csiriziek. – Nekünk épp elég annyi, amennyit most látunk belőle, és az ég óvjon attól téged is, hogy közelről megismerd a Csirizrém tűhegyes fogait, pengeéles karmait, mérges fullánkjait! Eddig még egyszer sem mert előbújni a barlangjából, hála annak, hogy valahányszor meglátott minket, mi mindig meghajigáltuk alaposan megcsócsált, ragacsos csirizzel.
Hovavet Ödömér sose látott még igazi Csirizrémet, így hát elhatározta, ő bíz közelebbről is szemügyre veszi a rémisztő szörnyeteget. Vasárnap, mikor a csirizek kényelmes otthonaikban pihentek, Hovavet Ödömér lábára húzta víztaszító bakancsát, fejébe nyomta kőtaszító kalapját, öles gyertyát ragadott a kezébe, és elindult a Csirizrém felé. Talált is a barlang végében egy nagydarab, ragacsos csiriztömböt.
– Íme, szegény Csirizrém, már ki se látszol a csiriz alól! Bármilyen vadállat vagy is, én bizony megszabadítalak ettől a ragacsos masszától. Másként úgysem ismerhetlek meg – mondta, azzal szép lassan elkezdte a tömzsi testű bestiáról leszedegetni a vastag csirizréteget.
Szedte, csak szedte mindkét kezével a nyúlós maszatot, szerteszét hajigálva a kisebb, s nagyobb csirizcsomókat, és ahogy csökkent a csirizbevonat, a zömök Csirizrém is egyre jobban lesoványodott. Egyszer csak elfogyott a csiriz, és mi a manó?! A vaskos ragacsrétegek alatt nem volt se szeld, se vad Csirizrém, nem volt alatta egyéb, csak a nagy-nagy semmiség.
Hovavet Ödömér igencsak elcsodálkozott, ámde mit tehetett, tudomásul kellett vennie, hogy Csirizrém mégsem létezik. Amint csalódottan kibotorkált a vasárnap délutáni derűs napvilágra, a barlang előtt csodálkozó csiriziek tömegébe ütközött.
– Hovavet Ödömér bemerészkedett a Csirizrém – kiabálták hüledezve Csirizi lakói.
A csiriziek bámulatát látva, Hovavet Ödömér hirtelen támadt büszkeséggel felszegte kókadt kobakját, és így szólt:
– De be ám! És olyan felfedezést tette, drága barátaim, mely egészen meg fogja változtatni Csirizi városát! Csiriziak, örvendezzetek és vigadozatok! Nem kell többé tapadós hajítanivalót cipelnetek a zsebetekben! Csirizrém nincs, nem is volt, és nem is lesz soha!
A csiriziek döbbenten bámultak Hovavet Ödömérre.
– Szóval, nem láttad a Csirizrémet! – rikkantott az egyik bámészkodó, mire a csiriziek sűrű sokasága lármás kiabálásba kezdett:
– Nem láttad a tűhegyes fogait, meg a pengeéles karmokat!
– A mérges fullánkokat sem láttad!
– Ugyan – legyintett valaki –, hisz a Csirizrém azonnal felfalta volna, ha a közelébe megy!
– De Hovavet Ödömérnek szerencsére még idejében inába szállt a bátorsága! – bólogatott egy másik Csirizi lakó.
– Nem is ment be igazán a Csirizrém barlangjába – folytatta még egy –, csak néhány lépést tett meg, hogy körbeszimatoljon, így sértetlen maradt!
– De hát nézzétek, üres a barlang! – harsant fel Hovavet Ödömér, elképedve a csiriziek érthetetlen szavain. – Egy fia Csirizrém nem sok, annyi sincs odabent!
– Már hogy is ne lenne – felelte valaki, és a barlang vége felé mutatott. – Odasüssetek, csiriziek, ott a Csirizrém!
Ekkor a csiriziek mindegyike megragadta a zsebébe tapasztott csirizgumót, és jókora lendülettel a barlangba lódította.
Így történt, hogy a Csirizrém ormótlan alakja felemelkedett, Csirizi városában pedig továbbra is ragacsos csirizt hordott mindenki a kabátzsebében. Hovavet Ödömér tanácstalanul széttárta karját, és elindult más-más városokban, más-más szokásokat kutatni.
Cserepes Andrea