ARANYKORALL, A CÁPAFIÚ

2011 február 9. | Szerző: Nők Lapja |

    Messze, a Fülöp-szigetek partjainál, hol a hegyek sárkány módjára köpködik a tüzet, vihart mormogó égbolt alatt, öblösen kavargó vizek felett volt egyszer egy ember és egy asszony. Sárból-sásból kicsi kunyhót tapasztottak a nagy sziklafal oldalába, ott éldegéltek ég és föld között.
    Egy szép napon az asszony gyermeknek adott életet. Nyúlánk volt a teste, oldalán uszonyok nőttek, szájában tűhegyes fogak. Cápa volt ez inkább, nem is gyerek.
    – Ne sírj, te asszony, ha megszülted, csak a miénk már – mondta a szegény halászember, mert ugye, mi más lett volna a mestersége. Bölcső gyanánt vesszőkosarat szerkesztett a fiának, azt leeresztették a tengerbe, ott lubickolt a kicsi naphosszat. Szülei Aranykorallnak nevezték el, így hívták ugyanis a Cápakirálynőt, s ők azt remélték, pártfogásába veszi majd elsőszülöttjüket.
    Apja varázsfüvet szedett neki a parton, édesanyja azzal fűszerezte a tejét, ízlett is a cápafiúnak. Tíz nap alatt kinőtte a sáskosarat, szülei karjukban vitték át egy közeli barlangöbölbe. Ott is tovább táplálták varázsfűvel, s újabb tíz nap alatt a fiú hatalmas, gyönyörű cápává serdült. Szülei azt gondolták, így már rábízhatják az óceánra, elbúcsúztak tőle, megsimogatták, és hazamentek.
    Egyik éjjel azonban az édesapa felserkent gyékény-nyoszolyáján:
    – Álmot láttam, te asszony, a fiam jött elébem, nagy útra indul, kérte, segítsek rajta!
    – Jaj, szegénykém, szirtek megsebzik, halászok kifogják!
    – Asszony, tudod jól, Aranykorall cápafiú, kalandoznia kell hát, hogy büszke cápa lehessen. Egy napon tán még a Királynővel is találkozik.
    Másnap éjjel a halász varázsfűvel, csirketollal és kókuszdióval a kezében a partra sietett. Jöttén a cápafiú kiemelkedett a habokból, és hagyta, hogy szülei hosszan öleljék-csókolgassák.
    Fogott ekkor az apa hét csirketollat, feltörte a kókuszdiót, annak tejébe varázsfüvet morzsolt, és a folyadékkal bekente fia testét.
    – Akit ennek a fűnek ereje oltalmaz, földön és vízben sebezhetetlen lesz.
    Aranykorall teste ragyogott, erősen és bátran fickándozott a habokban, édesanyja meg is tapsolta örömében. A fiú percet se késlekedett, úszott, egyre úszott, mígnem Kenala, a cápaherceg barlangjához ért.
    – Emberszagot érzek! Ki merészel háborgatni? – mordult fel Kenala.
    – Ne neheztelj rám, herceg! Asszonytól születtem, de testvéred vagyok! Elhagytam szüleimet, hogy végigjárjak minden cápauraságot. Velem tartasz-e világot látni?

    Aranykorall hangja édes volt, akár a kókusztej, így aztán a herceg rögtön meg is enyhült iránta. Olyannyira, hogy uszonyukat összetapasztva együtt folytatták útjukat, mígnem egy újabb barlangüreghez értek.
    – Emberszagot érzek! Ki merészel háborgatni? – hördült fel Hito, a cápanépek másik hercege.
    Aranykorall csirketollnál selymesebb hangja hallatán azonban ő is megenyhült, és további barátokat szerezve együtt folytatták útjukat, míg csak Aranykorall Királynő barlangjához nem értek. Az Úrnő már várta őket, hiszen a tengeri algák, moszatok és korallok megsúgták neki, hogy számtalan barátjával közeledik a cápafiú, aki az ő nevét viseli, és elhozza végre a békességet emberek és cápák között. Így szólt hát méltósággal:
    – Menj, és harcold ki, hogy az ember ne mártsa többé szigonyát cápatestbe, a cápa ne egyen többé embert! Erővel vértezlek fel, hogy bárki neked támad, sebzetten vízbe merüljön, vagy hassal felfelé lebegjen a felszínen.
    Ment is Aranykorall, hogy feladatát teljesítse, és egy tengerszorosban szemben találta magát az emberevő Kaluval, a nagy cápafejedelemmel.
    – Emberszagot érzek! Aranykorall, csak te lehetsz az! Tágulj innen, ne zavard vizeimet! Aki emberfia ezen a szoroson áthalad, annak csónakját felborítom, annak húsával éhemet oltom, annak vérével szomjamat oltom.
    – Ne neheztelj rám, nagy fejedelem! Asszonytól születtem, de cápa lettem! Királynőnktől a békességet hoztam. Engedj utamra engem!
    Kalut azonban nem hatotta meg Aranykorall varázsfűnél is balzsamosabb hangja.
    – Soha, míg élek, és amíg egyetlen cápavitézem él még!
    A vöröslő telihold alatt rettentő csata kezdődött ekkor. Fogak csattogtak, cápabőr hersent, cápavértől színesedett a tengeri tajték. Hajnalra azonban Aranykorall és barátai győztek az emberevő cápák felett.
    Azóta a Fülöp-szigetek partjainál, hol a hegyek sárkány módjára köpködik a tüzet, a halászok évente egyszer útra kelnek, és a tengerszorosban, ahol Aranykorall legyőzte Kalut, hálából kókusztejet öntenek, varázsfüvet és csirketollakat szórnak a tengerbe. A ragyogó bőrű cápák nem bántják őket, fel-alá úszkálnak körülöttük a selymes vízben.

Lackfi János átdolgozása