Brazil népmesék

2011 február 14. | Szerző: Nők Lapja |

A kisfiú, a szamár és a kutya

A kisfiú egy nap szamarával és kedvenc kutyájával fáért ment az erdőre. Mikor a sűrű közepére ért, összeszedett egy csomó tűzifát, ránézett a szamárra és így kiáltott:
– Ráteszem ezt a rakás tűzifát ennek a szamárnak a hátára!
A csacsi akkor visszanézett rá és így válaszolt:
– Persze, hogy nem te fogod vinni.
A kisfiú nagyon elcsodálkozott, hogy a szamár megszólalt, mindjárt futásnak is eredt, hogy számot adjon az apjának erről a csodáról. Alig kapott levegőt, mire hazaért, de azért így szólt: – Apám, épp tűzifát szedtem az erdőben és mikor összegyűjtöttem egy rakományra valót, s azt mondtam, hogy fel fogom tenni a szamár hátára, erre az rám nézett és így szólt:
– Persze, hogy nem te fogod vinni.
Az apa végigmérte fiát és bizalmatlanul ezt mondta neki:
– Most már hazudozol is, fiam? Ki látott ilyen ostobaságot, az állatok nem tudnak beszélni!
Ebben a pillanatban a kutya, aki a fiúval együtt jött haza az erdőből, gazdája védelmére kelt:
– Igazat beszél, én is ott voltam és láttam mindent.
Szegény paraszt nagyon megijedt, mert azt hitte, hogy a kutyát megszállta az ördög, fogta a fejszéjét, és felemelte, hogy lesújtson vele.
Akkor azonban még különösebb dolog történt. A fejsze remegni kezdett a kezében és reszketegen így szólt:
– Gazdám, vigyázz, még megharap ez a kutya!

A leveles állat

Ráunt a párduc arra, hogy a róka állandóan becsapja és elhatározta, hogy odacsalja az odújához. Elhíresztelte, hogy meghalt és lefeküdt a barlangja közepén, halottnak tettetve magát.
Minden erdei állat odajött, hogy megnézze a tetemet és örvendezzék. A róka is eljött, de bizalmatlanul csak messziről tekintgetett a tetem irányába. A többi állat háta mögül kiáltott:
– A nagyanyám, mikor meghalt, háromszor tüsszentett. A tüsszentés a halál igazi jele!
A párduc, hogy megmutassa, mennyire igazán meghalt, háromszor tüsszentett. A róka hahotázva futott el.
A párduc mérgében úgy határozott, hogy akkor fogja elkapni a rókát, mikor az inni megy. Szárazság volt abban az évben és csak egyetlen kis tó maradt, ahová inni járhattak az állatok. A párduc letelepedett a tó közelében és várta, hogy megjelenjék gyűlölt ellensége. A róka még soha nem volt ilyen szomjas. Három napig bírta, aztán eldöntötte, hogy valami cselhez folyamodik, hogy inni tudjon. Talált egy méhkast, kilyukasztotta és egész testét bekente mézzel. Aztán belehempergőzött az avarba, a levelek a bundájára tapadtak és egészen befedték. Akkor azonnal odament a tóhoz.
A párduc alaposan megnézte, s így szólt hozzá:
– Micsoda szerzet vagy te, még soha nem láttam ilyet!
– A leveles állat vagyok – felelte a róka.
– Akkor ihatsz.
A róka erre belemászott a vízbe és nagy élvezettel szürcsölni kezdte. A párduc csak nézte-nézte, bizalmatlanul, milyen sokat iszik ez a furcsa állat, mint aki napok óta nem jutott vízhez. Így szólt hozzá:
– Mennyit iszol, leveles állat!
Közben azonban a víz megpuhította a mézet és a levelek elkezdtek leválni a róka testéről. Mikor a ravaszdi már eleget ivott, az utolsó levél is lejött róla, és a párduc végre felismerte ellenségét. Azonnal rávetette magát, de a róka gyorsabb volt, és kicsúszott a karmai közül.

Ladányi-Thuróczi Csilla fordítása