A három csibe

2011 február 15. | Szerző: Nők Lapja |

Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.
A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be.
Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:
– Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót!
Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elésült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:
– Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!
A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére.

Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát.
A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett a maga csibenyelvén.
A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:
– Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indult el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.
S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának.
Alit telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot.
Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörögött neki, nem nyitotta ki az ajtót.
Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapul a ház egyik falához, a róka beakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág.
Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete – hess! – beröppent.
– Nyissátok ki, de tüstént! – morogta vészjóslóan a róka.
– Hát csak gyere, ha tudsz! – ingerkedett a fehér csibe.
A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:
– No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!
A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét.
A három pelyhes, a fekete, a vörös meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak.
Legyetek ti is a vendégeik!
Francia népmese
Timár Éva átdolgozása