A szelek szigete

2011 február 16. | Szerző: Nők Lapja |

Nem voltak még vitorlás hajók, hiszen a manapság szanaszét kóborló szelek még nem dagasztották a vitorlákat. Az emberek csak evezős csónakokkal és hajókkal járták a vizeket, ez pedig nagyon fáradságos volt, sok ember erő kellett hozzá, és az utasok, áruk csak lassan értek céljukhoz.
Néhány dúsgazdag kereskedő azonban – hatalmas hajóikat ezer meg ezer evezős rabszolga hajtotta a kikötőből kikötőbe – hallott valamit a szigeten lakó szelekről, és elhatározta, hogy munkába fogja őket.
Jól tudták, hogy a szabad szelek önszántukból erre soha rá nem szánják magukat, ezért hát cselt eszeltek ki ellenük.
Legnagyobb hajójukat telerakták édes, mámorító borral, és odaeveztek a szelek szigetéhez. Partra szálltak, és azonnal összebarátkoztak egy vidám szélforgataggal meg egy könnyelmű forgószéllel.
Végül is addig-addig, hogy az egész szélnemzetséget lakomára hívták hajójukra.
Jöttek is a szelek boldogan, mert kedvükre való volt a vidám élet, és ittak, daloltak egész álló nap késő éjszakáig.
A jeges északkeleti és a viharos zivatarszél nem ismert mértéket az ivásban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen csak vad természetük szerint cselekedtek. De az már meglepő volt, hogy az enyhe, lágy szellőcskék is olyan sok édes-mézes bort ittak, hogy egykettőre megártott nekik. Eleinte finoman, kedvesen dúdolgattak, zümmögtek, később azonban már csak gagyogni és dadogni tudtak, végül egyik a másik után elszenderedett.

Csak a szelek ősöreg ükapja, a nagyhatalmú orkán tartotta még magát. A ravasz kereskedők azonban rajta is kifogtak. Ők maguk csak egy-egy kis kortyot ittak minden pohárból, a többit az asztal alá öntötték. Így éberek is józanok tudtak maradni. Az ősöreg orkán pedig egyszerre csak mély basszus hangon hortyogni kezdett.
Erre vártak a kereskedők! Gyorsan fel a horgonyt! Evezősök, munkához! – és már ki is futottak a part mellől a nyílt tengerre, fedélzetükön az egész szélnemzetséggel.
A hajó már messze-messze járt, a nap is delelőre hágott, mire a szelek végre ébredezni kezdtek. Megrémültek fölöttébb igen, mikor észrevették, hogy ismeretlen vizekre vitte őket a hajó, messze távol szigetüktől.
Nagy nehezen kidörgölték az álmot a szemükből, és éktelen dühvel vendéglátóikra vetették magukat.
Úgy felkorbácsolták a tenger vizét, hogy a hatalmas hajó fölborult, és elmerült a hullámokban.
A szelek azonban többé nem nyugodhattak, vad száguldással járják a nagy vizeket. A szigetüket kerülik.
Bejárták és bejárják ma is az egész világot, mind a tengereket, és gyakran tombolnak dühükben, üvöltenek és ordítanak, máskor meg vágyódásukban elérzékenyülve susognak és sóhajtoznak, mindig és mindenütt régi, elveszett hazájukat, a szelek szigetét keresik. De hiába!
Soha többé nem lelnek rá a végtelen világóceánon.
Német népmese
Fazekas László átdolgozása