Ráunt az ember. Egy napon fogott egy kötelet, ráhurkolta a kutya nyakára, s kivezette az erdőre. Megállt vele egy nyárfa tövében, meg akarta fojtani, de ránézett a kutyára, s látta, hogy a vén jószágnak könny csorog a szeméből. Megesett rajta a szíve.
Elengedte a kutyát, azzal megfordult, és elindult haza.
Ott maradt az öreg kutya a vadon erdőben. Lehevert a fa tövébe, ott búslakodott kutya életén.
Arra cammogott a medve. Megkérdezte:
– Hát te, kutya, mit heversz itt?
– Elűzött a háztól a gazdám.
– Éhes vagy-e?
– De még milyen éhes!
– Akkor gyere velem, majd én jóltartalak.
Elindultak ketten. Csikó akadt útjukba.
Rácsapott a medve, lerogyott a csikó menten. A medve széttépte, s azt mondta a kutyának:
– Itt van, egyél, amennyi beléd fér, majd ha elfogyott, gyere újra hozzám. Cseppet se szégyenkezzél.
Vígan élt a kutya, bú, gond nélkül. Mikor újra megéhezett, futott a medvéhez.
– No, testvér hát elfogyott-e már a csikó?
– Az el. Most újra éhezem.
– Dehogy éhezel. Tudod-e hol szedik a markot az asszonyok?
– Tudom.
– Akkor gyerünk oda. Én odalopakodom a gazdasszonyodhoz, felkapom az ölbeli gyermekét, te meg utánam eredsz, elveszed majd tőlem, s visszaviszed az anyjának. Nagy lesz akkor a becsületed, úgy tartanak mint azelőtt, fiatal korodban.
Ment a medve a földekre, ahol az asszonyok markot szedtek, felkapta a gyermeket, s vitte.
Sírt a gyermek, az asszonyok futottak a medve után, hajszolták, kergették, de utol nem érték. Végül visszatértek.
Kesergett az édesanya, sopánkodott az asszonynép.
Egyszer csak, honnan, honnan se, előtermett a kutya, elloholt a medve után, kiragadta mancsából az ölbeli gyermeket, futott vele vissza.
Örült az anya, nem győzött hálálkodni.
– Most már – mondta – a világért sem válnék meg ettől a kutyától.
Hazavezette a kutyát, édes tejjel itatta, puha kenyérrel etette, úgy kereste kedvét.
– Egyél, igyál – biztogatta.
Az urának meg azt mondta:
– Becsüljük meg ezt a kutyát, tartsuk jól, ő vette el a medvétől a gyermekünket.
Kigömbölyödött a kutya horpadt oldala, sima lett a szőre, vígan élt, a bút, gondot hírből se ismerte. A medve azután is jó barátja maradt.
Egyszer nagy lakomát csapott a gazdája. Éppen akkor látogatta meg a kutyát a medve.
– Adjisten, kutya öcsém! Hogy s mint élsz, kapsz-e enni eleget?
– Hála istennek – felelte a kutya –, olyan az életem, mintha egész esztendőben farsang volna. Mivel vendégeljelek meg? Kerülj beljebb, be a házba, nagy a vigasság odabenn, most nem vesznek észre! Csak arra ügyelj, hogy ha belépsz, bújj be gyorsan a kemencesutba. Majd én jóltartalak, dugok neked jó falatokat.
Úgy is tett a medve: belépett a házba, bebújt gyorsan a kemencesutba. Látta a kutya: jól felöntött a garatra a gazda meg a sok vendég. Bátran csent hát az asztalról, kínálgatta a cimboráját.
Felhajtott a medve egy pohárral, felhajtott még eggyel – a fejébe szállott. Nótára gyújtottak a vendégek. Rákezdett a medve is brummogó dalára.
Csitította a kutya:
– Elhallgass, mert megjárod!
Rá se hederített a medve. Fújta, csaj fújta, egyre hangosabban.
Meghallották a vendégek, fütykösöket ragadtak, csépelték a medvét, csak úgy zuhogott az oldala szegénynek. Csak nagy nehezen tudta elvinni az irháját.
Érdemes volt szegénynek vendégségbe menni?
Alekszej Tolsztoj