Elrettentő példa

2011 február 21. | Szerző: Nők Lapja |

 Valahányszor szóba kerültek valahol, az arcok felderültek, máris kuncogott
mindenki, s mint megnyitott zsilipből az áradt, sorra kerültek az abelsbergiek
viselt dolgai.

És az már igaz:
minden abelsbergi történet mosolyt, ha nem éppen harsogó nevetést fakasztott…

 Egyik csodálatos
történetük arról szólt, hogyan félemlítették meg elrettentő példájukkal a
vakondokokat.

Az eset régen
történt, azaz nagyon régóta mesélik az abelsbergiekről…

Az abelsbergi
határban, különösen tavasszal és ősszel, nagyon elszaporodtak a vakondokok. A
falu határában a szép tavaszi vagy őszi virágoktól tarka legelőket, selyemfüvű
réteket elcsúfították a szapora vakondtúrások, a rétek virágos testén púposodó
koromfekete, földszínű kelések.

– Mit tegyünk? –
törték a fejüket az abelsbergiek.

Sokszor összeült az
elkeseredett és tanácstalan falusi tanács, de hiába szedték össze az eszüket,
nem találták a bajból kivezető utat. Csak a bíró sóhajtott fel ilyenkor:

– Meglátjuk,
polgártársak, odalesz a jó füvünk, a bársonyos rétünk, és nem lesz szénánk…

De egy nap, a nagy
és tanácstalan keserűségben, hirtelen bekövetkezett a váratlan fordulat, amely
nemcsak megbolygatta a falu életét, hanem a kupaktanácsot is nagy tettekre
készítette…

A dolog azzal
kezdődött, hogy valamelyik kora őszi reggelen egy kis, kíváncsi vakondok
kidugta a fejét a túráson, és idegesen mozgatva pici, piros orrát,
beleszippantott a jó illatú rétbe. Az egyik községbeli gazda éppen arra kószáló
fia, a faluszerte ismert Gosel – a neve megmaradt, mert a hálás kupaktanács
feljegyeztette örök időkre Abelsberg „aranykönyvébe” – észrevette a kíváncsi
vakondokot, megfogta, az ingébe dugta, és hazavitte a faluba. Volt egy öreg,
használaton kívüli kalitkája, abba zárta, s apja bíztatására elvitte a
községházára.

A falu piacterének
közepére egy asztalt állítottak, s azon közszemlére rakták ki a kalitkába zárt
„fekete szörnyeteget”. A falu népe átkozódva, fenyegetőzve nézegette a
pellengérre állított bűnöst. Igaz: a kalitka előtt lármázó emberek nem zavarták
a bezárt bársonyos, csillogó fekete szőrű kis vakondokot. Ide-oda futkosott a
kalitkában, két lábra ült, s körmeivel a szőrét fésülgette, aztán a rácshoz
futott, kidugta az orrát, mókásan fintorogva beleszagolt a nagyvilágba, s
bohókásan borzolgatta bajuszkájának pindurka szálait. A dühös falubéliek pedig
elhatározták, hogy példásan megbüntetik a kis bűnöst.

De most kezdődött el
a baj, mert hiába hozták meg egyhangúan az ítéletet, abban semmiképpen sem
tudtak megegyezni, hogyan hajtsák végre.

Végül a
polgármesternek jó ötlete támadt!

– Emberek! Ez a
bűnös – mutatott a kalitkában hátsó lábain kucorgó, a mellsőkkel a bajuszkáját
borzolgató vakondokra – a föld megrontásával vétkezett, ezért a földdel
bűnhődjék! Élve kell eltemetni!

Nagy csend támadt az
első pillanatban.

– Ez az igazi
megoldás! – kiáltották végül az emberek.

A tanácsbeliek
felkapták a kalitkát, a kisbíró hozott egy ásót, a tömeg menetté formálódott,
valamelyik házból még zászlót is hoztak, és valamennyien megindultak a rétre.
Itt aztán megadták a módját az ítélet végrehajtásának. A kisbíró kiásta a
lyukat, az egyik tanácsbeli felolvasta a vakondoknak a szigorú ítéletet,
méghozzá jó hangosan, hogy a többi vakondok is hallja, és okuljon belőle. Aztán
kivették a kalitkából a kis állatot, a bíró elé vitték, aki eltört egy pálcát
felette, és hangos szóval hirdette:

– Nincs kegyelem!

Óvatosan odavitték a
frissen ásott gödörhöz, beletették, és gyorsan behányták földdel. A kisbíró még
meg is taposta a vakondok „sírját”. Egy darabig még ácsorogtak körülötte, aztán
elégedetten indultak a falu felé, hangos szóval, széles taglejtésekkel
magyarázva egymásnak, hogy milyen példás ítéletet hoztak.

Azt már nem látták,
hogy a hátuk mögött a kis vakondok felett lassan megmozdult a föld.
Felpúposodott, nőtt, nőtt az új vakondtúrás a porhanyós föld tetején, és a
selymes szőrű kis bűnös kidugta a fejét, és csillogó cipőgombszemével a
távolodót, magukkal elégedett falubeliek után nézett…

Ha a vakondokok
nevetni tudnának, talán még kacagott is volna.

Német népmese

Koncsek László feldolgozása