– Eridj már, te rongyos! Madárijesztőhöz nem megyek feleségül!
A szabólegényt úgy elkeserítették a szívtelen szavak, hogy még aznap este világgá ment. Egész éjszaka vándorolt, erdőn-mezőn, árkon-bokron át, s pirkadatkor egy házikóhoz ért. Ajtaján lakat, az ablakon át szép, nagy sonkát lehetett látni a konyhaasztalon. Az éhes szabólegény nem sokáig gyönyörködött benne, hanem felkapaszkodott a tetőre, és az öblös kéménykürtőből a konyhába ereszkedett. Éppen hozzá akart látni a sonkához, mikor lódobogást hallott. Az ablakon kitekintve útonállókat látott a ház felé közeledni.
„Fele sem tréfa” – gondolta megszeppenve. – Adnak ezek nekem sonkát!”
Körülnézett, hová bújhatna. A sarokban üres hordó állt, abba ugrott gyorsan bele. Hanem ki látott már ilyen hordót? Billenős feneke volt, s azon keresztül a szabólegény mély pincébe pottyant. Még jól körül sem tapogathatta magát a nagy esés után, mikor a hordófenék újra billent, s aranypénzek zúdultak a nyakába. Azután egy rókamálos mente érkezett fentről, tollas kalpag, ezüstsarkantyús csizma és más díszes ruhadarabok.
– Együtt van a ruhatáram! – örvendezett a szabólegény, aki már kitalálta, hogy a furfangosan megszerkesztett hordó a rablók föld alatti kincseskamrájának bejáratát leplezi.
Miután a rablók elmentek, a szabólegény beöltözött a drága, szép ruhákba, zsebeit megtömte aranypénzzel, és hazament. Mikor a szabómester leánya meglátta őt a fényes öltözetben, nem tudott hová lenni ámulatában. Hát még mikor a dolmányzsebben aranyakat hallott csilingelni! Felkiáltott:
– Kedvesem, ha te is úgy akarod, megtarthatjuk az esküvőt!
– Micsoda váratlan boldogság! – kuncogott a szabólegény. – Legyen hát három nap múlva a lagzi!
Ahány öregasszony volt a faluban, az három napon át mind sütött-főzött, kavart-kevert, cukrot tört, habot vert. Az esküvő napján megtelt az udvar cifra vendégekkel, aki pedig nem volt hivatalos a lakodalomba, az az ablak alá állt bámészkodni.
Minden készen volt már, csak a vőlegényt várták. Ekkor egy fiúcska furakodott át a tömegen, és jókora dobozt helyezett a menyasszony lába elé.
– Mit hoztál? – kérdezte a menyasszony.
– Mit hozhatott? – kérdezték egymástól a bámészkodók.
– A vőlegényt hoztam! – kiáltott a fiúcska, és már el is tűnt a tömegben. A menyasszony elképedve rántotta le a doboz fedelét. S ím, ott feküdt szépen összehajtogatva a parádés selyem-bársony öltöny, tetején a tollas kalpaggal. A kalpagra tűzött cédulán – melyet a násznagy kíváncsian felolvasott – ez állt:
Míg rongyokban jártam,
Rád hiába vártam.
Fényes dolmányt vettem,
S neked már jó lettem.
Nem engem szerettél:
A csizmát, a mentét.
Legyen élted párja
Kedvesed dolmánya!
Sosem kapott férjet az ostoba leány!
Bálint Ágnes