A tündérek megígérték a királynak, hogy teljesítik a kívánságát, és azt is tudtára adták, hogy ők is ott lesznek a kis királyfi születésénél.
Kilenc hónap múlva a királyi párnak csakugyan fia született, s a tündérek felruházták a kis királyfit adományaikkal.
Az első tündér így szólt:
– Légy te a világ legszebb királyfia!
A második tündér így szólt:
Légy erényes és okos, ha megnősz!
A harmadik tündér pedig ezt mondta:
– Nőjön két szamárfüled!
S azzal a három tündér odábbállt, a kis királyfinak pedig nemsokára szamárfüle nőtt. A király rögtön megparancsolta, hogy készítsenek egy sapkát, amit majd a királyfi fejére húznak, hogy eltakarják vele a szamárfüleit. A sapkát elkészítették, fejére húzták a királyfinak, s az apja elrendelte, hogy ezt a sapkát mindig viselnie kell.
Telt-múlt az idő, s a kis királyi egyre szépült, napról napra szebb lett, s az udvarnál senki sem tudta, hogy szamárfüle van. Lassacskán felcseperedett, s amikor olyan idős lett, hogy kisarjadt a szakálla, és borotválásra lett volna szüksége, a király magához hívatta az udvari borbélyt, és így szólt hozzá:
– Meg kell borotválnod a királyfit, de ha elárulod bárkinek is, hogy szamárfüle van, akkor a halál fia vagy.
A borbély nagyon szerette volna elmesélni, hogy mit látott, amikor a királyfit borotválta; de hát a haláltól mégiscsak félt, s inkább hallgatott. Egy szép nap aztán elment gyónni, és így szólt a gyóntatójához:
– Tudok egy titkot, amit meg kell őriznem, de ha senkinek sem mondhatom el, hát belehalok, ha pedig elárulom, akkor megöl a király. Mit tegyek, atyám, adj tanácsot!
A gyóntatóatya így felelt:
– Eredj ki, fiam, a völgybe, áss egy lyukat a földbe, s mondd el a titkodat a lyuknak; mondd el annyiszor, amíg azt nem érzed, hogy megkönnyebbültél, s nem nyomja már a lelkedet; aztán temesd be megint a lyukat.
A borbély megfogadta a jó tanácsot. Kiment a völgybe, ásott egy lyukat, elmondta a lyuknak a titkát, s addig-addig ismételte, amíg meg nem szabadult a terhétől, aztán újra betemette a lyukat, és hazament megkönnyebbülten.
Azon a helyen, ahol a borbély a lyukat ásta, nemsokára nőtt egy nádszál. A pásztorok egyszer arrafelé hajtották el a nyájukat, s ahogy meglátták a nádszálat, levágták, és furulyákat faragtak belőle maguknak. Amikor játszani kezdtek a furulyájukon, a furulya megszólalt, és azt mondta:
– Szamárfülű a királyfi.
– Ez a hír lassacskán elterjedt az egész városban, s amikor a király is megtudta, megparancsolta, hogy vezessék elébe az egyik pásztort. Fel is hozták az egyik pásztort a király udvarába, s a király azt mondta neki:
– Fújj bele a furulyádba!
A pásztor belefújt, a furulya pedig megszólalt, ugyanolyan hangon, ugyanarra a dallamra:
– Szamárfülű a királyfi.
A király elkérte a pásztortól a furulyát, hogy maga is megpróbálja. Belefújt. – – Szamárfülű a királyfi – mondta a furulya.
Akárhányszor próbálta is a király, a furulya mindig csak ezt mondta, csak ezt az egy nótát fújta. A király magához hívatta megint a tündéreket, és megkérte őket, hogy tüntessék el a királyfi szamárfüleit.
A három tündér megérkezett, összehívatta az egész udvart, s megparancsolta a királyfinak, ott mindnyájuk előtt, hogy vegye le a sapkáját.
A királyi megijedt, szabódott, tiltakozott.
– Nem szabad levennem soha a sapkámat – mondta.
– Vedd le a sapkádat – mondták a tündérek.
Mikor aztán a királyfi végül mégis rászánta magát, és levette a sapkáját, a király, a királyné és maga a királyfi is boldogan látta, hogy nincs is neki szamárfüle.
– Ettől a naptól fogva a pásztorok nádszálból faragott furulyái soha többé nem fújták azt, hogy szamárfülű a királyfi.
Spanyol népmese
Ottlik Géza átdolgozása