Az oktondi leopárd és az okos lány

2011 április 7. | Szerző: Nők Lapja |

Született fejedelem, félelmetes veszedelem, ijesztő a fegyvertára: fogazata hatalmas és éles, akárcsak erős karma, jaj annak, akit a karma közé kap, sőt annak is, akit egy farokcsapással meglegyint. Mert a farkában is nagy erő lakozik, kemény korbácsütéssel felérő. Nem is ajánlatos útjába akadni, találkozni vele, ha csak az illető nem leopárdvadász. De még azok is igencsak óvatosak, mert jól tudják: egy leopárd hetvenhét rókát is lepipál ravaszság dolgában.
A mi leopárdunk valahol Afrikában élt, ahol mindenki igencsak tisztelte, és senkinek sem akarózott vele közelebbi ismeretségbe keveredni, hogy a végén aztán a rövidebbet húzza.
Nos, a félelmetes és agyafúrt hatalmasságokkal is megesik olykor, hogy veszedelembe, veszedelmes helyzetbe kerülnek. Így történt ez őleopárdságával is: egy napon csapdába esett, és a csapdából semmiképp sem tudott kiszabadulni. Csak vergődött, vergődött, miközben telt-múlt az idő, s a múló idővel lassan a reménysége is elfogyott. Ám akkor arra tévedt egy balga fiatal fiú. A leopárd rimánkodva megszólította a suhancot:
– Kérve kérlek, száj meg engem, és szabadíts ki a csapdából! Hálából ünnepélyesen megígérem: naponta annyi hússal látlak el, hogy többé hírből sem ismered az éhséget.
A fiú – mint már mondottam – balga is volt, s éhes is volt, és mert többször koplalt, mint ahányszor jóllakott, hitt a leopárdnak, és kiszabadította. Hát ez bizony oktondi cselekedet volt, mert jótettéért cserébe a leopárd nekirontott, nekiesett, reá támadt. Esze ágában sem volt már a hálálkodás, a köszönetmondás! Az ünnepélyes ígéretet pedig úgy elfeledte nyomban, mintha sohasem mondta volna!
Most már bánta a tapasztalatlan fiú, hogy lépre ment. Félelmében jajgatni kezdett, és nagy jajgatva nővére nevét kiáltozta.
– Ho-ho-hogyan? Hát neked testvéred is van? – csodálkozott a leopárd.
– Igen, van egy nővérem – vacogta a fiú. – Szép, okos és fiatal. De jaj! Mi lesz szegénnyel, ha én elpusztulok?… Itt marad széles e világban egyedül, minden támasz nélkül.
– Hm… – gondolkodott el a leopárd. Egyik szeme ravaszul pislogott, a másik hamisan hunyorgott: „Kettő több az egynél, és a többől nagyobb lakomát csaphatok.” Hangosan pedig ezt mondotta: – No jó, nem bánom, békén hagylak, nem bántlak, ha szépen elvezetsz a testvéredhez.
A fiú pedig, mert egyebet nem tehetett, elvezette a leopárdot a kunyhójukba.
A leopárd csak ámult-bámult a kunyhóban, amikor megpillantotta a gyönyörű lányt. Bizony, hozzá fogható szépséggel még sohasem találkozott. Dehogy akart már lakomázni! Éhe elmúlt, másra vágyott: házasságra. Feleségül kérte hát a csodaszép teremtést.
Nos, e párjanincs szépség okossága még szépségét is felülmúlta! Gondoljátok csak el, így válaszolt különös kérőjének:
– Ó, leopárd, nagy vadonnak fejedelme, ajánlatoddal megtisztelt, mégis így kell szólanom: túl élesek a karmaid. Márpedig aki ilyen hegyes körmökkel simogat, könnyen megsebezheti szerelmét, és én csak férjemuram simogatására vágyom.
– Igazad van – válaszolta a leopárd, és megkérte, nyesse le éles, hegyes körmeit. A leány nyomtan teljesítette a kérését.
– Hanem most már nincs akadálya, hogy a feleségem légy! – vigyorogta a leopárd a körömvágás után.
– Ó, igen, valóban – mosolyogta az okos lány. – De van egy másik akadály is: a fogad is zavar, túlontúl nagy és hegyes…
– Ez is igaz… – húzta be nyakát a furcsa kérő, és megkérte őt, reszelje kisebbre és tompábbra a fogát. A leány ezt a kívánságot is nyomban teljesítette.
– De most már igazán nincs semmi akadálya, hogy a feleségem légy! – mondotta a fogcsiszolás után.
– De igen – felelte az okos lány –, leopárd farkad hosszú és erős, akár a korbács: könnyen megüthetnél vele.
– Ó, ezen könnyen segíthetünk, megkurtítjuk – pislogta szerelmesen a leopárd.
A lány megrázta a fejét.
– Elég, ha megengeded, hogy jól a nyakad köré csomózzam.
– Csomózd, csomózd! Megengedem! Sőt egyenest követelem! – hajtogatta a leopárd.
És a szép, okos lány nem habozott, nem tétlenkedett, hamar megkötötte a csomót.
– De úgy, most már minden akadály elhárult, és végre megülhetjük a menyegzőnket? – kérdezte sóvárgó hangon a kérő.
– Igen, most már megülhetjük – villogtatta meg szép fehér fogsorát az okos lány, és huncutul kacsintott öccsére. – De mert nincs menyegző násznép nélkül, eredj, és hívd meg rokonaidat, barátaidat és ismerőseidet, ó, én kedves leopárdom!
– Igaz, igaz, igazad van… – dünnyögte a leopárd, és készséggel felkerekedett, hogy teljesítse a kívánságot, amelynél természetesebbet, ugyebár, senki sem kívánhatott volna.
De a vadonban minden állat, aki csak látta, a legerősebb és a legkisebb is, kinevette. És okkal-joggal, hiszen csúffá tették: karmait lenyesték, fogait lereszelték, farkát a nyakára csomózták. Nem csoda, ha kinevették.
A pórul járt leopárd tehetett-e egyebet? Nagy magaszégyenletében úgy elbújt a sűrűben, hogy többé hír se jött felőle. A szép és okos leány pedig, aki túljárt a félelmetes és ravasz fenevad eszén, hamarosan a legdélcegebb és legbátrabb leopárdvadásznak lett a felesége. S azóta az öccsének is megjött az esze: többé nem hisz a hamis ígéretben.

afrikai népmese
Tordon Ákos feldolgozása