Azt is mesélik, hogy Pudleré ismerte a tüzet. S minthogy soha el nem hagyták egymást, Pud se volt tűz nélkül soha: ha szüksége volt rá, csak szólt Pudlerének.
Mikor azonban meghaltak, a tűz titkát is magukkal vitték, nem hagyták örökül a gyermekeiknek. Hogy miért nem – senki se tudta.
Talán, hogy azok is maguk küzdjenek meg érte?
Akármi oka is volt, gyermekeik hosszú időn át csak a napon tudták megmelegíteni, megsütni az ételeiket.
Évek múlva aztán a következő történt.
Egyszer az egyik vadász magával vitte az erdőbe a kis unokáját, hogy arara-papagájt fogjanak. Volt az erdő közepén egy magas szikla, annak a tetején tanyáztak a papagájok. A vadász a sziklafalhoz támasztott egy rudat, a kisfiú meg felmászott rajta. S akkor a vadász szó nélkül vállára kapta a rudat, és magára hagyta a kis unokát.
A kisfiú keservesen sírdogált a fészkek alatt, nem tudta, miért bántak így vele. S fáradt is volt, álmos is volt, annyira legyengítette az éhség.
Egy idő múlva arra tévedt egy jaguár, és meglátta a kisfiú árnyékát a sziklafal tövénél.
Hirtelen megmerevedett – majd villámgyorsan ráugrott az árnyékra!
De persze nem sikerült semmit se megkaparintania, csak a levegőt.
A jaguár meglepődött – s felnézett a sziklára.
Megpillantotta a kisfiút.
– Gyere – szólt fel hozzá. – Mit sírdogálsz ott egyedül? A kisfiú azonban tovább pityergett.
– Ha lemegyek és bántasz, akkor azért fogok sírni.
– Dehogyis bántlak! – mondta a jaguár. – Hiszen én vagyok a nagybátyád.
A gyerek elhitte, amit a jaguár mondott, és leugrott az állat hátára.
És az csakugyan megtartotta a szavát!
Nem bántotta a kis indiánt, hazavitte a feleségéhez, és minden jóval megetette.
A felesége azonban sehogy se volt kibékülve a kis jövevénnyel: egyre a fogát vicsorgatta, mintha azon nyomban fel akarná falni a gyereket.
Végül a jaguár dühösen rámordult:
– Hagyd békén, mert velem gyűlik meg a bajod!
Azzal magukra hagyta őket, s elment az erdőbe, hogy igazi zsákmány után nézzen.
Csakhogy az asszonynak eszében se volt, hogy szót fogadjon. Alig tette ki az ura a lábát, folytatta a vicsorgást és morgást – halálra rémítette a kisfiút.
Amikor a jaguár este hazatért, a kisfiú mindent elpanaszolt neki.
A jaguár ekkor egy kicsi íjat és nyilat készített a fiúnak, s meghagyta, ha a felesége ismét ijesztgetné, lőjön egy nyilat a mancsába.
Aztán másnap reggel ismét zsákmányszerző útra indult – a felesége pedig folytatta, amit előző nap abbahagyott: morgott és vicsorgott félelmesen.
De a kisfiú most már csöppet se ijedt meg!
Fölkapta az íjat, s belelőtt egy nyilat a jaguárasszony mancsába. Abból pedig egyszerre hullani, potyogni kezdett a parázs – ott izzott és füstölgött a földön!
A kisfiúnak se kellett több: azonnal rohanni kezdett, át az erdőn, haza a falujába. És mindent elmesélt.
Az indiánok nyomban összeültek tanácskozni, s elhatározták, hogy megszerzik maguknak a parazsat.
Úgy is lett: valamennyien elindultak az erdőbe, de úgy, hogy közben mindig hátramaradt valamelyikük egy jó kődobásnyira. Így aztán egymást váltva a futásban, kézről kézre adhatták a kőtálat, amibe a parazsat gyűjtötték; csak így sikerült olyan gyorsan a faluba érni vele, hogy a nagy kincs nem aludt ki közben.
Azóta ismerik a kraó indiánok a tüzet, azóta nem kell többé nyers ételt enniük.
Indián népmese
Mészöly Miklós átdolgozása