Elhatározták tehát, hogy arrébb viszik a templomot. Megparancsolták az asszonyoknak, hogy sodorjanak gyapjúból egy hosszú kötelet, azzal háromszorosan körbetekerték a templomtornyot, majd a falu összes lakója a szederbokorral ellenkező irányba húzni kezdte.
– Hó-rukk! Hó-rukk!
A kötél lassan-lassan engedett, a balzatiak pedig centiméterről centiméterre haladtak hátrafelé, miközben boldogan kiáltoztak:
– Elmozdult a templom! Sikerült, sikerült!
Mikor pedig a kötél elszakadt, s ők valamennyien egymásra hemperedtek a földön, rettentően elcsodálkoztak, hogy a templomuk bizony egy tapodtat se mozdult előre, sőt még a szederbokor is sértetlenül terpeszkedik a helyén.
Egy más alkalommal a falu lakói halvány narancssárga fényt pillantottak meg az ég alján.
– Tűz van! – kiáltották. – Verjük félre a harangot, készítsük a létrákat meg a vödröket!
Általános riadalom támadt. Amikor készen álltak a tűz eloltására, kérdezgetni kezdték egymástól, hogy hol is kezdjék az oltást.
– Arra, arra – mondta a polgármester. – Előre!
Kivonultak tehát vödreikkel és létráikkal a faluból, boldogan és büszkén, hogy lám, milyen gyorsan felkerekedtek a veszély hírére. És ekkor megpillantották a távoli erdő felett fölbukkanó hatalmas, narancssárga Holdat. Fény borította el a falucskát, de persze nem a tűzvész fénye.
Nem csoda hát, hogy az emberek sokat gúnyolták Balzat lakóit, s ez fölöttébb bosszantotta őket. A polgármester össze is hívta tizenkét tanácsadóját, s így szólt hozzájuk:
– Itt az ideje, hogy ország-világ előtt visszaszerezzük falunk jó hírét. Egy ízben, mikor a Hold feljöttét figyeltem az égen, támadt egy ötletem. Javasolom, hogy menjünk fel, és vegyük szemügyre alaposan. Mi lennénk az első emberek, akik a Holdra tennénk a lábunkat. Micsoda dicsőséget szerezhetnénk magunknak!
A tanácsadók tapsolni kezdtek.
– De – szólalt meg az egyik – hogyan érhetnénk el a Holdat?
– Nagyon egyszerűen – felelte a polgármester – Tizenhárman vagyunk. Valamennyien magunkkal hozzuk egy-egy szomszédunkat ez már huszonhat balzati. Mindegyik felgörget egy hordót annak a dombnak a tetejére, ahol a régi malom áll. Ha a huszonhat hordót egymásra állítjuk, olyan közel kerülünk a Holdhoz, hogy csak az ördög akadályozhat meg bennünket abban, hogy átugorhassunk rá.
Ahogy mondta, úgy is történt. Mihelyt telihold lett, nagy keservesen felgurították a huszonhat hordót a domb tetejére. A polgármester felmászott az egyik hordóra, kezében kötéllel és kampóval, amelyet beakasztott egy másik hordó dugójának a helyére, így húzta fel az első hordó tetejére. Majd felmászott a másodikra, és onnan felhúzta a harmadik hordót. A harmadikról a negyediket és így tovább.
A huszonhatodik hordón állva, a roppant magas torony tetejéről aztán lekiáltott:
– Közel vagyok már, nagyon közel! Csak egy kis híja, és a kezemmel is elérem Holdat! Küldjetek föl még egy hordót!
– Polgármester úr, az egész faluban nem akad több. Kérnünk kellene a szomszéd faluból!
– Hogy milyen kevés a sütnivalótok! – kiáltotta vissza a polgármester. – Vegyétek el alulról azt, amelyik a kezetek ügyébe esik!
A balzatiak erre kiemelték az első hordót, azt, amelyik az egész tornyot tartotta, és – bumm! – a hatalmas építmény egy szempillantás alatt leomlott a polgármester alatt, aki összevissza ütötte magát. A falusiak pedig elképedve, tátott szájjal állták körül, még megszólalni sem tudtak a megdöbbenéstől.
A mai napig sem értik, miért végződött ez a holdbéli utazás ilyen rosszul, amikor pedig olyan jól kezdődött.
Francia népmese
F. Nagy Piroska feldolgozása