Naphosszat járták az erdőt, de nem volt szerencséjük, mindig üres tarisznyával tértek vissza, így ment ez hosszú heteken át.
A kunyhó mögött pedig egy hatalmas fa odvában, ahol összegyűlt az esővíz, ott élt Adaba, a levelibéka.
Egyik délután felhangzott az éneke:
– Kutty-kurutty! Kutty-kurutty! Kutty-kurutty! A lány éppen a kunyhó előtt várta a fivéreit, ahogy meghallotta az éneket, dühösen rákiáltott a békára:
– Mit kuruttyolsz te itt? Inkább hozz nekem valami ennivalót, éhes vagyok!
A béka erre nyomban elhallgatott, kiugrott az odvából, egykettőre emberré változott, és eltűnt az erdő sűrűjében.
Két óra sem telt bele, már vissza is érkezett. Megállt a kunyhó ajtajában, friss húst rakott a lány elé.
– Süsd meg vacsorára – mondta –, a fivéreid úgysem hoznak semmit.
A lány azután boldogan készítette a vacsorát. Adaba meg belefeküdt a kényelmes függőágyba, és nézte, ahogy pirul a tűz fölött a hús.
Már a nap is leszállt, mire a három fivér megérkezett. Üres tarisznyáikat nagy mérgesen a kunyhó sarkába dobták, egyetlen vadat sem ejtettek megint.
A lány jót kacagott rajtuk:
– Gyertek szaporán – kiáltotta a tűz mellől –, kész a vacsora!
A fivéreknek még a szájuk is nyitva maradt csodálkozásukban, amikor megtudták, hogy mi történt.
Másnap reggel pedig Adaba így szólt hozzájuk:
– Mutassátok a nyilaitokat!
A három fivér szótlanul lerakta a nyílvesszőket Adaba lába elé a földre.
Adaba akkorát nevetett, hogy az erdő is visszhangzóit bele:
– Ilyen sáros nyilakkal akartok ti vadászni?
Azon nyomban hozzálátott a munkához. Sorra tisztogatta a nyílvesszőket, a lányt pedig megkérte, fonjon horgászkötelet, és feszítse ki két fa közé.
Ahogy elkészültek, Adaba ismét a fivérekhez fordult.
– Álljatok ide mögém.
A három fivér felsorakozott mögötte. Adaba pedig megtanította őket, hogyan kell a horgászkötélre biztosan célba találni. Attól fogva aztán együtt járták az erdőt, és annyi vadat ejtettek, hogy valósággal roskadoztak a tarisznyák alatt.
A három fivér nagyon megszerette Adabát, hozzáadták a nővérüket feleségül, és boldogan éltek együtt a kunyhójukban.
Egy napon aztán így szólt Adabához a felesége:
– Gyere, menjünk fürödni a folyóba.
Ahogy a folyó partjára értek, az asszony nyomban beleugrott a vízbe, lebukott a hullámok alá, ismét felmerült, jókedvűen kiáltott férjének a partra:
– Gyere!
Adaba azonban így válaszolt:
– Én csak esővízben fürdök, folyóban sohasem.
De az asszony nem hallgatott rá, kiúszott a partra, és lefröcskölte Adabát:
– Nem vagy te béka, hogy esővízben fürödj!
És csodák csodája, ahogy a folyóvíz végigfolyt a testén, Adaba nyomban újra békává változott, egykettőre beugrott egy odvas fa törzsébe, és nem tért onnan vissza.
Az ostoba asszony aztán szánta-bánta már a vétkét, heteken át éjjel-nappal sírt férje után a kunyhóban, de hiába. A fivérek pedig soha többet nem tudtak annyi vadat ejteni, mint amikor a jóságos Adabával járták az erdőt.
Dél-amerikai népmese
Olasz György átdolgozása