– Segíts rajtam, kérlek! – fohászkodott az istenhez.
A hetedik napon kilépett a templomból. Az ég, amelyet már régóta nem látott, kéken ragyogott, s boldogan élvezte, amint lágy szellő fújdogált. Ahogy így lassan ballagott, embereket látott, akik a rizsföldet művelték.
– Jaj de szeretnék dolgozni én is! – szakadt ki belőle a gondolat.
Ekkor hirtelen furcsa hangokat hallott a háta mögül. Amikor megfordult, tátva maradt a szája a csodálkozástól. „Mi az, csak nem egy lopótök követ?!” Amint az öregember elindult, a lopótök is jött utána. Amint az öregember megállott, a lopótök is így tett.
– Ejnye már, no!
Az öregember elkapta a lopótököt. Abban a pillanatban kiugrott belőle két kisgyerek:
– Örülök, hogy látlak, öregapám! Én Kinsicsi vagyok.
– Én meg Magosicsi vagyok. Mi a kívánságod?
Az öregember csak ámult-bámult!
– Te jó ég! Kannon isten ilyen hamar segített rajtam! – álmélkodott.
De rögtön kapott is az alkalmon: rizsgombócot és szakét kért a gyerekektől.
Kinsicsi és Magosicsi ételt és italt varázsolt elő a lopótökből. Az öregember jókedvűen nekilátott a falatozásnak:
– Jaj, de nom!
Miután jóllakott, fogta a lopótököt, és hazament a gyerekekkel együtt. Ettől a naptól kezdve, ha az öregember szegényekkel találkozott, Kinsicsi és Magosicsi segítségét kérte, és az elővarázsolt nomságokból mindenkit jószívűen megvendégelt.
Az öregember nagylelkűségének híre az egész faluban elterjedt, és amikor valamilyen ünnep volt a környéken, rá mindig lehetett számítani.
A gyerekek mindenhová elkísérték. A falusiak nagyon megszerették az öregembert, aki ennek módfelett örült.
Egy napon lókupec érkezett az öregember házához, aki hét lovat hozott magával.
– Öregapám, úgy hallottam, van egy különleges lopótököd – mondta, azzal elővett egy teli tarsolyt, majd így folytatta: – Add nekem a lopótököt a hét lovamért és háromszáz aranypénzért cserébe.
Az öregember megcsóválta a fejét, és ezt válaszolta:
– Ez a lopótök nekem nagyon sokat jelent. Sajnos nem adhatom.
Ekkor Kinsicsi és Magosicsi hajszálvékony hangon megszólalt:
– Nyugodtan elcserélheted a lopótököt. Már nincs rá szükséged.
A gyerekek annyira győzködték az öreget, hogy az végül is ráállt az alkura. A lókupec otthagyta a lovakat és a pénzt, majd fogta a lopótököt, sarkon fordult, és egy szempillantás alatt eltűnt. Hamarosan egy várhoz érkezett. Odaadta a tököt a vár urának abban a reményben, hogy értékes jutalmat kap érte:
– Olyan lopótököt hoztam neked, uram, amilyet kértél: bármit elő lehet varázsolni belőle – szólt hetykén a lókupec, s ez teljesen elkápráztatta a vár urát:
– Akkor lássuk, tudsz-e belőle ételt varázsolni?
– Ahogy parancsolod! – mondta a lókupec.
Lefelé fordította a lopótököt, és ráparancsolt:
– Teremts elő ételt, italt!
Erre azonban nemhogy étel, de még egy csöpp víz sem jött ki belőle.
Izgatottan forgatta, ütögette a lopótököt, még bele is kukucskált. De abból mégsem jött elő semmi. A vár ura nagy haragra gerjedt, a csalót kidobatta a várból, és megtiltotta neki, hogy még egyszer akárcsak a környékre jöjjön.
Az öregembert pedig még a gond környéke is elkerülte a lókupectől kapott hét ló és a háromszáz arany miatt, és továbbra is boldogan éltek Kinsicsivel és Magosicsivel.
Japán mese
Dobrosi Orsolya fordítása