Galambmese

2011 április 29. | Szerző: Nők Lapja |

Amikor pedig már elég meleg volt, a cukrászdák elé kirakták az asztalokat, odavitték az anyukák a kisfiukat, kislányukat, ott kávéztak a nagymamák, nénik, bácsik, és néha nem is kávéztak, csak beszélgettek, s üldögéltek a napon.
Itt, ezen a Körúton, a „Kék Cukrászda” napos asztalánál ültem egyszer, amikor gyerekgalambhangot hallok a magasból.
Felnézek, keresem, merre a hang gazdája. Ahogy nézdegélek, hát mit látok? Az erkélyt tartó kőszobor tenyeréből kandikál ki két kis galambfej.
– Jaj, csak ne félnék úgy – sóhajtott az egyik.
– Hát még én! – szepegett a másik.
– Nézz csak oda le, ott minden mozog, sőt repül is!
– Csodákat! – felelt a másik. – Hát nem tudod, hogy azok ott emberek? Anyuka azt mondta, hogy tőlük nem kell félniök a kis galamboknak. Még akkor is vigyáznának ránk, ha leesnénk. Ami olyan nagyon siet, mintha repülne, az pedig autó. Nem is él. Emberek ülnek benne. És különben is, oda nem megyünk, ahol ők repülnek.
– Én akkor is félek…
– Hát én is, csak azért mondom mindezt, hogy legalább te ne félj! Egyszer csak el kell kezdeni a repülést! Örökké nem ülhetünk itt…
– Nem bizony…
Így beszélgetett egymással a két galambtestvér. Tulajdonképpen egymást bátorították, de elindulni egyikük sem mert. Egyszer csak látom, galambanyuka szállt haza. No, lett erre olyan csevegés, hogy alig értettem belőle egy-két szót. De a galambmama nem sokat, mert hamarosan csendre intette a gyerekeit. Aztán Félős és Mégfélősebb galambtestvér is elmagyarázta a mamának, hogy miről beszélgettek.
– Pedig bizony ma lesz az a nap, amelyen el kell indulnotok – mondta a mama.
– Nosza, remegni kezdett erre Félős és Mégfélősebb galambfiók.
– Nézzétek csak! Így kell! – szólt galambanyuka, és könnyedén fölemelkedett, átrepülte a platánfát, és a villamosvezeték felett megfordult.
– Mutasd még egyszer… – kérlelték a gyerekek, és láttam, hogy kis csőrüket is tátva felejtették a figyelemben. Galambanyuka még egyszer megmutatta, aztán kétszer, és összesen legalább tízszer. Végül is, amikor utoljára visszaszállt, erélyesen azt mondta:
– Nos, most aztán elég, ebadta galambjai! Engem nevet az egész Körút, hogy ti még mindig nem röpültetek ki. Hát elvárnátok tőlem, hogy örökké én hozzam a szátokba az ennivalót? Indulás velem! Egy, kettő, háááá-rom!
Ha láttátok volna a két kis galambot, Félőset és Mégfélősebbet! Nagyot szippantottak a levegőből, behunyták szemüket, fejüket föltartották, bizonytalanul megremegett a szárnyuk, de egyszerre reppentek fel. Aztán nyomban zuhanni kezdtek, s akkor én csuktam be a szememet, nem akartam látni a szomorú szárnypróbálgatás következményeit. Hanem hallom ám a fejem felett:
– Bátran, félőskék!
Galambanyuka kiáltott rájuk. Ha láttátok volna, hogy remegett szegény, mekkorát pislogott izgalmában. Mert éppen úgy aggódott ő is a két kis gyerekért, mint tiértetek szokott anyukátok.
És mi történt? Amint a két kis gyámoltalan meghallotta anyukája hangját, bátorságra kapott, és bizonytalan íveléssel, de felreppent. Még köröztek is egyet, aztán gyorsan visszafordultak.
– Látjátok, kis butuskák – mondta galambanyuka -, milyen jól megy, ha nem féltek…
A Félős és Mégfélősebb csemete szégyenkezve, de boldogan lehajtotta fejét. Azt hiszem, el is pirultak a dicséretre, de ezt nem láttam, mert a tollazatuk fekete.
 Szemes Piroska