A szegény takács szerencséje

2011 május 3. | Szerző: Nők Lapja |

Megörült a szegény takács, elhatározta, hogy hasznos dologra fordítja a pénzt, de egy darabig még gyönyörködni akart a csengő ezüstökben. A feleségének nem szólt a szerencséjéről, s jól elrejtette a pénzt előle, olyan helyre, ahol senkinek se jut eszébe keresni: a rongyok közé.
Néhány nap múlva rongyszedő járt a faluban, s az asszony eladta neki néhány garasért az egész halom ócska rongyot. Elbúsult a szegény takács, amikor hazatért, s az asszony megmutatta neki a rongyokért kapott garasokat.
Esztendő múlva megint arra járt a három gazdag diák. Betértek a takács házikójába, azt gondolták, meggyarapodott azóta. De még nagyobb nyomorúságban találták. Elpanaszolta nekik a szegény takács, hogy mint járt a száz ezüsttel.
Megsajnálták a diákok, adtak neki újabb száz ezüstöt, s a lelkére kötötték, hogy erre jobban vigyázzon.
A takács most megfogadta erősen, hogy okosabb lesz. Most sem szólt a feleségének, s eldugta a pénzt a hamus vödörbe. De megint csak megjárta. Szappanfőző járt a faluban, összegyűjtötte a hamut, s egy–két darab szappant adott érte cserébe. Odaadta neki a hamut a takács felesége is. Az ura éppen távol járt. Elöntötte a méreg meg a keserűség, amikor hazatérve megtudta, mi történt.
A következő esztendőben megint betértek hozzá a diákok, s látták, hogy a takács koldusabb, mint valaha, csupa rongy a ruhája, s majd elviszi a szél, olyan sovány. Megmérgesedtek a diákok, egy darab ólmot vetettek elébe, s azt mondták:
– Többet nem érdemelsz! Egy rézgarast is kár adni neked, ha ilyen ostoba vagy! Most látsz bennünket utoljára!
Azzal bosszúsan otthagyták, a takács meg felvette a földről a darab ólmot, és az ablakpárkányra tette.
Nemsokára bekopogott hozzá szomszédja, a halász. Megkérdezte:
– Kedves szomszéd, nincs-e egy darab ólmod vagy egyéb nehéz tárgyad? A hálómra kellene, nehezéknek.
Odaadta neki a takács az ólomdarabot, a halász megköszönte szép szóval, és megígérte:
– Az első nagy hal, amit fogok, a tiéd lesz!
– Bizony, jó hasznát látnám – örült meg a takács.
Amikor a halász hazatért, csakugyan hozott a takácsnak egy jókora halat. Felbontották, s egy nagy követ találtak a gyomrában. Fogta a takács a követ, az ablakba tette. Este, amikor besötétedett, elámult a takács: a kő világítani kezdett a sötétben, s minél sötétebb lett odakinn, annál tündöklőbb fényt árasztott.
– Jó lesz lámpásnak – mondta a takács, s a feleségéhez fordult. – Nehogy ezt is elkótyavetyéld, mint azt a kétszáz ezüstöt! – És az asztal közepére tette a követ, hogy világos legyen tőle az egész szoba.
Másnap estetájban egy gazdag úr lovagolt el a ház előtt, s meglátta az ablak¬ból a tündöklő követ. Bekopogott, és azt mondta a takácsnak:
– Add el nekem ezt a követ! Tíz ezüstpénzt adok érte.
– Nem eladó! – felelte a takács.
– Húszért sem?
– Annyiért sem.
A gazdag úr egyre többet kínált érte, végül már ezer ezüsttallért ígért, mert a kő becses gyémánt volt, s még sokkal több pénzt is megért.
Amikor ezret kínált, a takács a markába csapott, s megvolt a vásár. Egy csapásra a falu leggazdagabb embere lett a szegény takácsból. Akkor aztán előállt a felesége:
– Látod-e, ember! Ha nem adtam volna el kétszer is a száz ezüstöt! Nekem köszönheted a szerencsédet!

Ludwig Bechstein
Rab Zsuzsa fordítása