Vámpika kalandjai 1.

2010 szeptember 24. | Szerző: Nők Lapja |

 – Hagy nézzem méééééég!? Csak egy kicsit!

– Menj aludni! Katasztrof, gyere, beszélj már ezzel a gyerekkel! – nézett körül Aurélia a nappaliban. A férfi álmosan bújt elő a hálószobából, és hunyorogva nézett körül.

– Még csak este nyolc – morgott.

– Azért menjen már aludni!

A szóban forgó gyerek, bizonyos Jojó még mélyebbre süppedt a zöld tévézős fotelben, és tekintetét az óriási képernyőre tapasztotta. A filmben éppen a vérfolyón utazott a bolygó mentőcsapata. Jojót egészen izgalomba hozta a látvány. Nyelt egy nagyot, miközben a szülei a feje fölött beszélgettek.

– Jojó, menj aludni, késő van! – mondta végül az apja.

– Ti mindig ilyenkor keltek fel, nekem meg le kell feküdnöm. Nem is értem ezt az egészet. Sosem játszhatok veletek? Az osztálytársaim mindig együtt játszanak a szüleikkel esténként, ti meg átalusszátok a napot – durcáskodott, és a szeme dühösen villant.

Aurélia hitetlenkedve nézte a gyereket, majd bekalauzolta a szobájába. Amikor visszatért, a férjéhez fordult.

– Láttad? – kérdezte halkan.

– Mit?

– A szemét. Láttad?

– Mit kellett volna látnom?

– A fényt a szemében. A hideg, fehér fényt.

Aurélia farkasszemet nézett a férjével.

– Jól láttad? Nem lehet, hogy képzelődtél, mert annyira szeretnéd…?

– Láttam. Felvillant a fény. Az egész szeme fehérbe fordult, és átragyogott rajta a fény. A düh hozta ki belőle.

– Aurélia… – kezdte gondterhelten a férfi. – Szerintem te annyira szeretnél valamit, hogy már belelátod a gyerekbe. Hiszen már tizenegy éves! Hogyan történhetne pont most mindez? Ilyen későn… Már túlkoros. Törődj bele a megváltoztathatatlanba, drágám.

– Mire koccintsunk? – lépett közelebb a nő a két, mélyvörös folyadékot tartalmazó kristálypohárral a férfihez.

– Arra, hogy nincs több illúzió. Nincs több képzelődés. Majd talán a másik gyerek…

– Milyen másik? – hökkent meg a nő.

– A leendő testvére.

– Erről most nem akarok beszélni – sóhajtott mélyet Aurélia.

– Koccintsunk az éjszakára – tartotta a poharát a férfi. Belekortyoltak az italba, mire Aurélia visszatért az előző témára:

– Látnod kellett volna, ahogy megvillant a szeme. Lehet, hogy csak késésben van. Későn érő típus.

– Sosem hallottam ilyenről. Csak áltatod magad. Na menjünk, mert még be kell érnünk a laborba is – felelte a férfi, majd kézen fogta a nőt, és elindultak az ablak felé.

 

Jojó állt az ablakban, és a filmen gondolkodott. Arra gondolt, milyen furcsa, és mégis érdekes volt, hogy abban a filmben is éjszaka éltek az emberek, mint az ő szülei is. Senkit sem ismert, akik nappal aludtak, és éjszaka dolgoztak. Ahogy ezen töprengett, mintha két denevért látott volna elröppenni az ablaka előtt. Egyáltalán nem volt álmos, azt tervezte, ha már elmentek a szülei, és Répa néni is lefeküdt aludni, akkor visszalopakodik a nappaliba a tévé elé.

 

– Minket néz.

– Ne parázz, még nem lát minket. Talán sosem fog.

– De hát te is tudod, mi szerepel a Jóslatban.

– Lehet, hogy mindez csak rémisztgetés. Menjünk.

Az ablak utca felőli oldalán lebegő két alak elhallgatott. Még egy pillantást vetettek a szoba felé, aztán  tovasuhantak. Távoztukban az egyik elővett egy jegyzetfüzetet, és szálkás, fekete betűkkel beleírt egy szót.

 

Aurélia megállt Katasztrof előtt, egy tálca vérrel teli kémcsővel. Letette az asztalra, majd látszólag találomra kiemelt közülük hármat.

– Ezek a gyerekek vashiányosak – szimatolt egyet, majd külön tálcára helyezte a mintákat. – Több spenótot kellene enniük.

– Jegyezd fel az adatokat, drágám – mutatott a számítógépre a férje. Miközben Aurélia dolgozott, ismét Katasztrof felé fordult.

– Mit szólnál, ha mégis megtörténne? – kérdezte hirtelen. A férfi tűnődve nézett rá, majd lassan bólintott.

– Ne kívánd ezt, Aurélia. Akkor komoly óvintézkedéseket kellene bevezetnünk.

– Szerinted ez milyen? – dugott oda egy kémcsövet Katasztrof orra elé.

– Minden rendben – felelte, és belekortyolt. Sápadt bőre szinte azonnal felélénkült. Aurélia követte a példáját.

Szerettek a laboratóriumban dolgozni, a nappalis kollégáik is kedvelték őket, mert bár sosem találkoztak a napfénynél, de mindig pontos eredményeket hagytak ott a levett vérről, és senki sem tudott olyan sok vérmintát olyan gyorsan ellenőrizni, mint ők. Számukra is kényelmes volt ez az állás: egyrészt különleges képességeiket itt tovább fejleszthették, másrészt nem kellett élelemről gondoskodniuk. Senki sem tudta a Nappalban, hogy kik ők valójában.

Az Éjszakában persze jól ismerték őket.