Vámpika kalandjai 2.

2010 október 2. | Szerző: Nők Lapja |

 

2. fejezet

         Az álom

 

         Két félelmetes alak suhant az éjszakában. Gyorsan repültek, hogy még időben beszámolhassanak a legújabb fejleményekről uruknak. A jegyzetfüzet és a beleírt szó szinte égette a zsebüket. Nem akartak késlekedni egy percet sem, mert tudták, most sokkal több forog kockán, hogysem elcsábulhatnának egy parkba, lányokat ijesztgetni. Pedig mit nem adtak volna egy velőtrázó sikolyért…

 

Közben Répa néni arra ébredt, hogy valami hatalmas csattanással földet ért a gyerekszobában. Riadtan nyitott be Jojóhoz, aki édesdeden aludt az ágyában. Kicsit körülkémlelt, de nem vett észre semmi szokatlant, úgyhogy csendesen becsukta maga mögött az ajtót, és visszament a szobájába.

 

Jojó azt álmodta, hogy repül. Milyen csodálatos érzés volt! Úgy érezte, mintha átsuhant volna az ablakon, de nem fájt, és talán össze sem tört az üveg. Fekete selyemszárnyai nekifeszültek a szélnek. Szabad volt, még sosem érezte ennyire szabadnak magát. Érdekes, hogy a korábban sötétnek ismert éjszaka megtelt meleg színekkel és ismeretlen zajokkal, hangokkal, amelyekhez hasonlót még sosem hallott. Körözött a ház fölött, észrevette, hogy most jön haza kosárlabdás barátjának, Topinak a papája. Valami furcsát észlelt rajta, talán az illata volt más, mint korábban (de hogyan érezhette volna az illatát olyan magasról?), talán a járása… Milyen jó volt repülni, és tisztán látni az éjszakában!

Hirtelen valami nagyon furcsát hallott. Nem tudta azonosítani a hang forrását, még sosem hallott effélét. Halk, sikolyszerű búgás… mi a csoda lehet ez? Váratlanul fájdalom tört rá, a füle mögött és a gyomrában érezte ezt a hasító fájdalmat. Még szerencse, hogy ott volt egy kémény… különben talán lezuhant volna. Így zuhanás közben meg tudott kapaszkodni a kémény belső párkányában… és csak várt. Arra várt, hogy elmúljon a fájdalom, és elhalkuljon a búgás, amely már szinte szétszakította a dobhártyáját.

Kapaszkodott, és reménykedett… hogy túléli.

Nem ilyennek képzelte el a repülést.

 

         – Figyelj. Vissza kell fordulnunk – mondta az egyik félelmetes alak, aki az előbb még Jojó után leskelődött, most pedig már majdnem hazaért társával együtt a gonosz kastélyába.

         – Miért? Már majdnem hazaértünk.

         – Nem tudom. Egyszerűen… érzem. Amikor a tenyeredben érzed… tudod, azt az ideget…

         – Most nincs tenyered. Alakot váltottunk, nem emlékszel?

         – Igen. Mégis érzem. A szárnyamban. Forduljunk vissza!

         Visszavitorláztak a levegőben, egészen az indulási pontig. Lebegtek Jojó ablaka előtt, és befelé néztek. Az ágy… igen, az ágy mintha üres lett volna!

         – Gyere feljebb! Itt érzem!

         Akár a sasok, körözni kezdtek a ház fölött. Már mindketten érezték, hogy valami történni fog… valami fontos. Talán előléphetnek a ranglétrán, ha most sikerrel járnak. El sem merték hinni, hogy ilyen szerencsések. Már a szagát is érezték… Nagyon fincsi illata volt. Egyikük már meg is látta a suhanó árnyat… bizonytalanul, de repült. Nem lesz nehéz dolguk vele.

         És akkor villám hasított az éjszakába, megvilágítva az eget. Mire újra elsötétült, már nem érezték az üldözött illatát. Szőrén-szálán eltűnt.

 

         – Nem értem, hogy engedhettek ki.

         Egy meleg, sötét szárny terült Jojóra, és nyomban megszűnt a reszketése. Még mindig álmodott, de ez ismét jó álom volt…

         Hirtelen zuhanni kezdett, és megérkezett. Puha volt a matrac… kinyitotta a szemét: az ágyában feküdt. Úgy látszik, valóban álmodott. Répa néni épp akkor csukta be maga mögött az ajtót. Jojó, mielőtt újra elaludt volna, arra gondolt, hogy semmi szükség rá, hiszen egyedül sem félne éjszakánként otthon…

 

         – Nem tehetitek ki még egyszer ilyesminek.

         A laborban Aurélia és Katasztrof mellett egy idegen férfi állt feldúltan.

         – Miről beszélsz?

         – A fiatokról. Átváltozott.

         – Nem!

         Katasztrof arca falfehér volt. Aurélia bólintott.

         – Látod, mondtam, hogy ott volt a fény a szemében… És…? Mi történt? Mondd már!

         – Kisuhant az ablakon, és tanult repülni… És… jöttek ők. A szagára. Tudjátok, hogy figyelnek benneteket.

         – Magasságos ég! És mi történt?

         – Megzavartam őket.

         – Jojó…?

         – Az ágyában alszik. Nem fog emlékezni arra, ami történt. De ettől kezdve másképp kell bánnotok vele.

         – Nem mondhatjuk el neki az igazat… még nem.

         – Attól tartok, nincs más választásotok.

 

         (Jövő héten folytatjuk…)