Rókáné Szállást keres

2010 november 6. | Szerző: Nők Lapja |

Megint csak Rókáné komámasszonyról mondok mesét, hallgassatok ide. Ment, mendegélt az úton Rókáné komámasszony, s találkozik Farkas komával.
– Adj’ isten, koma! Hogy vág a bajusz?
– Rosszul, komámasszony, rosszul. Itt a tél, s nincs házam.
– Hát ez baj? Nekem sincs. No, ne búsulj, építek én egyet majd!
Még jóformán ki se mondta, építésbe fogott. Magának épített fakéregből, Farkas komának meg jégből.
Mindjárt beköltözött ki-ki a maga házába. Az ám, de elmúlt a tél, s egyszer csak azon veszi észre magát Farkas koma, hogy volt ház, nincs ház: a nap elolvasztotta. Haj, szörnyű haragra lobbant Farkas koma. Szaladt át Rókáné komámasszonyhoz.
– No, te csaló, most felfallak! Hogy mertél megcsalni?
– Ohó – mondta Rókáné komámasszony -, nem oda Buda!
A sors dönti el, hogy melyik falja fel a másikat.
Azzal elindultak az erdőben, s ott egy nagy, mély gödörhöz értek.
– Ugorj, komám! – biztatta Rókáné komámasszony. – Ha átugrod a gödröt, felfalhatsz. Ha nem: én fallak fel.
Farkas koma nagyot ugrott, de szépen belepottyant a gödörbe.
– No, koma – kacagott Rókáné komámasszony -, most csak csücsülj a gödörben. Mulass jól!
Azzal továbbment, s vágott magának egy botocskát, úgy ment be a faluba. Ott egy ház előtt megállott, kopogtatott az ajtón a botocskával.
– Ki kopog? – kérdezte belülről a gazda.
– Én kopogok, Rókáné komámasszony. Adjon szállást éjszakára, gazduram.
– Bár magunk férjünk – szólt ki a gazda. – Künn tágas, benn szoros!
– Eresszen be, gazduram. Nem kell nagy hely nekem. Lefekszem a padkára, a farkamat magam alá dugom, botocskámat meg a padka alá.
Erre a gazda beeresztette. Reggel jókor felkelt Rókáné komámasszony, a botocskát a tűzben elégette, s mikor a háznépe fölkelt, elkezdett sopánkodni:
– Ó, istenem, istenem, vajon hová lett az én drága botocskám? Megért volna egy szépen szóló, aranytarajas, gyémántlábú kakast.
Mit volt, mit nem tenni, a gazda Rókáné komámasszonynak adta az egyetlen kakasát. Nem volt ugyan a kakasnak aranytaraja, gyémántlába, de Rókáné komámasszony hosszú kérlelésre ezzel is megelégedett.

Rókáné komámasszony továbbment nagy vígan, s ezt dúdolta:
Volt nekem egy botocskám,
Hej, huj, botocskám!
Kakast kaptam érte ám,
Hej, huj, kakast ám!

Estére egyházhoz ért, ott is bekopogtatott.
– Kint tágas, bent szoros! – kiáltott a gazda. De Rókáné komámasszony azt mondta:
Elférek én a padkán,
Padka alatt kakaskám.

– No, ha el, gyere be! – s ajtót nyitott a gazda.
Bezzeg hogy jókor reggel fölkelt Rókáné komámasszony, a kakaskát hirtelen megette, s elkezdett jajgatni:
– Jaj, jaj, hová lett a kakaskám? Nem adtam volna egy libáért!
Mit tehetett a gazda: adott neki egy libát, csak hogy be ne pörölje. Továbbment Rókáné komámasszony, s most mind azt dúdolta:
Volt nekem egy botocskám,
Hej, huj, botocskám!
Kakast kaptam érte ám,
Hej, huj, kakast ám!
Nincsen immár kakaskám,
Hej, huj, kakaskám,
De van érte libácskám!

Estére megint egy házhoz ért, bekopogtatott, s addig rimánkodott, hogy ott is szállást kapott. Mondjam, ne mondjam? Felkelt reggel jó korán, a libácskát megette, s jajgatott szörnyen:
– Jaj, jaj, hová lett a libácskám?
Megfenyegette a gazdát, hogy megy a királyhoz, s bepanaszolja, ha cserébe a kicsit lányát neki nem adja. Mit tehetett a gazda? Odaadta a kicsi lányát, Rókáné komámasszony bedugta egy zsákba, s azzal továbbment nagy vígan. Egész úton ezt dúdolta:
Volt nekem egy botocskám,
hej, huj, botocskám.
Kakast kaptam értem ám,
hej, huj, kakast ám!
Megettem a kakaskát,
hej, huj, kakaskát.
Kaptam érte libácskát,
hej, hej, libácskát!
Most már nincsen libácskám,
hej, huj, libácskám,
De van egy kis lányocskám,
hej, huj, lányocskám!

Aközben este lett, s ismét bekopogtatott egy házba. Nagy nehezen beeresztették, Rókáné komámasszony lefeküdt, elaludt, úgy elaludt, hogy csak akkor ébredt fel, mikor hasára sütött a nap. Bezzeg hogy a gazda hamarább kelt fel.
„Vajon mi lehet a zsákban?” – kérdezte magában. Nosza kioldotta a zsák száját, s át, uram teremtőm, egy kislány van benne!
No megállj – mondta a gazda -, megtréfállak, komámasszony!
Kibújtatta a kislányt, s helyébe egy kiskutyát dugott. Rókáné komámasszony aztán fölkelt, megköszönte a szállást, felkapta a zsákot, s ment tovább. Ahogy ment, mendegélt, egyszerre csak visszaszólt a „lányocskának”.
Hallod-e, kis leányocskám,
gyönyörű szép virágocskám!
Tegnap mind én énekeltem,
most te énekelj helyettem!

Hiszen nem kellett sok bíztatás! A kutya rágyújtott:
Hom, hom, hom, hom, hom, hom!
Komámasszony, szaladjon!

Ennyiből állt a kutya nótája, de ráadásul még jól az inába harapott Rókáné komámasszonynak. Bezzeg ledobta a zsákot Rókáné komámasszony, s vissza se nézett, úgy elszaladt.

Ha el nem szaladott volna,
Mesém tovább tartott volna,
Úgy bizony!