Három legyet egy csapásra

2010 szeptember 27. | Szerző: Nők Lapja |

  Volt egyszer egy király, aki igen szerette a sakkjátékot. Nemcsak szerette, de mestere is volt annak. Rendszerint udvarmesterével játszott, s mindig ő győzött, nem mintha az udvarmester kedvezett volna a királynak, de hát ami igaz: igaz – a király sokkalta jobb játékos volt.

No, azt ugyan ne csudáljátok, ha egyszer már az udvarmester is szerette volna megnyerni a játékot.

Egyszer aztán mi történt?

Az történt, hogy játék közben éktelen lárma hallatszott be az utcáról, a király az ablakhoz szaladt, az udvarmester pedig nagy hirtelen a király figurái közül egyet félretett. Mikor aztán folytatták a játékot, a király nem vette észre a csalafintaságot, s a játékot elvesztette.

Bosszús volt a király, sehogy sem értette a dolgot, de semmit sem szólt, csak amikor magára maradt, újrakezdette a játékot magában. Rájött, hogy csalt az udvarmester. Elcsent egyet a figurái közül, amiatt vesztette el a játékot. „No megállj – mondotta magában a király -, meglakolsz te ezért!”

Amint éppen azon gondolkozott volna, hogyan szégyenítse meg az udvarmesterét, kinézett az ablakon, s az utcán megpillantott két csavargót. Mindkettőnek zsák volt a hátán. Mindjárt látta a király, hogy rosszban jár a két csavargó; nosza, mit gondolt, mit nem, levetette fényes királyi ruháját, rongyos ruhát öltött magára, aztán leszaladt az utcára, s megszólította a csavargókat:

– Akartok-e sok pénzt szerezni?

Bezzeg hogy akartak. Azzal elmondta a csavargóknak, hogy megszerezte a király kincseskamrájának a kulcsát, de egymaga nem mer vállalkozni a lopásra, álljanak össze hárman, elkalauzolja őket, aztán osztozzanak meg a lopott kincsen.

A csavargók szívesen szegődtek hozzá, besurrantak a palotába, s a király egyenest a kincseskamarába vezette őket.

Mi tenger arany, ezüst, gyémánt volt ott! Csak úgy káprázott a szemük a szertelen ragyogástól. Egy szempillantás alatt megtelt a két zsák, a király pedig, amíg a csavargók a zsákot töltötték, rájuk zárta az ajtót, aztán egy másik ajtón kisurrant, azt is rájuk zárta; nagy hirtelen felvette királyi ruháját, szólott a katonáinak, hogy állják el a kincseskamara ajtaját, mert tolvajok vannak ott. Mikor ez megtörtént, egybehívatta a minisztereit, hívatta az udvarmestert, és azt mondta nekik:

– Mondjátok meg nekem, mit érdemel az, aki meglopja a királyát?

Hej, szegény udvarmester, a hideg is kirázta erre a kérdésre! Egész nap bántotta a lelkiismeret az elcsent sakkfigura miatt, s bezzeg nem is gondolt másra: bizonyosan rájött a király az ő tolvajságára. Egyszerre csak térdre esett a király előtt.

– Felséges királyom, irgalom szegény bűnös fejemnek. Megvallom, hogy a te sakkfiguráid közül egyet félretettem, míg te az ablakon kinéztél, s amiatt vesztetted el a játékot.

Nagyot kacagott a király, de akkorát, hogy csengett belé a palota.

– Ugyan, ugyan, mit gondolsz, kedves szolgám, hiszen én már el is felejtettem a te csínyedet. Nem miattad hívattam össze a minisztereket. A kincstárban csakugyan ott van két tolvaj, ezekre kell ítéletet mondanotok.

Szóval a bölcs király egy csapásra két legyet, akarom mondani: hármat ütött. Az udvarmester önként bevallotta bűnét (hiszen éppen ezt akarta a király), s két tolvajt is fogott egyúttal.

Így volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána!