Vámpika 5.

2010 november 3. | Szerző: Nők Lapja

    Jojó elalvás előtt, mint mostanában egyre gyakrabban, Lilit képzelte maga elé: copfos, nagyszájú osztálytársnőjét, akinek Jojó a múltkor kitépte a hajából a gumit, és azóta szóba sem álltak egymással. A szülei már megint nem voltak otthon, de Jojó ehhez már hozzászokott. Néha irigyelte azokat a barátait, akiknek éjszaka is otthon voltak a szüleik, és ha barátai rosszat álmodtak, akkor nem a bébiszitternél kerestek vigaszt…
    A mai álom azért nem volt rossz, inkább meglehetősen furcsa. Lili közeledett felé lassan, kibomlott a haja és ráterült a vállára, Jojó álmában egészen aranyszőkévé vált Lili haja, a kabátja pedig pillangószárnnyá változott. Odaért mellé és a lány hirtelen a vállához simult. A csuklóját odatartotta Jojó szájához, és Jojó arra eszmélt, hogy a lány ütőeréből vér csöpög. Maga is összerázkódott, amikor – talán félelmében?, talán segíteni vágyásból? – lenyalta a vért a lány csuklójából. Hirtelen nagyon erősnek érezte magát.
    Ez volt mind közül a legjobb, legkülönlegesebb álma. Dühös is volt, amiért felébredt belőle és szembesült a valósággal: Lili nincs sehol, ő viszont a saját ágyában fekszik.

    Valami furcsát észlelt a szájában. Ajkai nehezen záródtak… csak nem neki is fogszabályzóra lesz szüksége, mint Kroteknek? Nem akart fogszabályzót. Odanyúlt az ajkához, és döbbenten észlelte, hogy a szemfogai kilógnak a szájából. Most már biztosan nem úszhatom meg, hogy fogszabályzót kapjak – suhant át a fején. Ijedten ült föl az ágyban, és váratlanul nagyon könnyűnek érezte magát. Most mintha visszacsöppent volna az előző esti álmába, amikor tudott repülni. Pedig ébren volt. Ez biztos, mert beleharapott a kezébe és vér serkent ki belőle. Aztán a szemfogai visszahúzódtak, de… A lábai összementek, kicsire zsugorodtak. A hasán szőrszálak jelentek meg, és a karjaihoz vitorlavászonszerű valami csatlakozott. Te jó ég! Mi történik velem?! Egészen kétségbe esett, de nem volt képes sírni. Hirtelen elemelkedett az ágytól, és ügyetlen szárnycsapásokkal nekirepült az ajtónak. Mi történik? Már irányítani sem tudja a mozdulatait! Hogyhogy a levegőbe emelkedik? Ez csak a mesékben, meg azokban a filmekben fordul elő, amiket nagy ritkán vasárnap délelőttönként nézett az apjával.

    Hoppá. Újra végignézett magán. Óriási, majdnem átlátszó szárnyak kapcsolódtak oda, ahol egykor a karja volt, és járás helyett kétségtelenül a levegőben manőverezett. Még ha sután, de akkor is… repült!
    Nagy puffanással újra az ajtónak ütközött, szédült is a feje a kemény ajtófától. A földre esett, de megrázta magát, és újra felemelkedett a levegőbe. Egészen szenzációs érzés volt… attól elvonatkoztatva persze, hogy milyen ijesztő átváltozni szőrös, szárnyas valamivé – normális kisfiúból…
    Uppsz, ezt még tanulni kell, gondolta, amikor teljes erőből nekirepült az ablaküvegnek. Gyors manőverezésekre azért nem képes… Kobakját fájlalva terült el a földön, amikor neszt hallott. Csak ahhoz volt lelkiereje, hogy összekapja magát, és újra a levegőbe emelkedjen.

    Az ajtó kinyílt, és Répa néni állt a küszöbön.
    Jojó ijedtében egyenesen nekirepült.
    Nem lehetett tudni, melyikük esett jobban pánikba.
    Valószínűleg inkább Répa néni, aki ájulás előtt még megállapította, hogy Jojó nincs az ágyában. Egyszerűen eltűnt, és helyette egy szédült denevér repked a gyerekszobában.

Álomszuszék az iskolában 4..

2010 október 27. | Szerző: Nők Lapja

    – Jojó, már megint nem figyelsz! Mit csináltál éjszaka?
    – Én… aludtam.
    – Kialvatlan vagy, leesik a fejed, és ha ébren vagy, kibámulsz az ablakon. Történt valami?
    Gruber tanárnő szigorúan pillantott a kisfiúra.
    – Azt hiszem, rosszat álmodtam. Álmomban repültem.
    – Mindenki szokott repülni álmában. Ez még nem rossz álom.
    – De… engem üldöztek. Álmomban.
    – Aha. Hát jó… akkor is össze kell szedned magad. Figyelned kell az órámon! Gyere a táblához, és ismételd el a múlt órán tanultakat. Hozd szépen a szorzótábládat!
    A tanárnő elgondolkodva nézte a fiút. Másnál ez nem lett volna szokatlan: rosszat álmodik, felébred, nem tud visszaaludni, ezért csak lézeng napközben. De Jojónál… nála éppenséggel egészen más volt a helyzet. Annak idején nem véletlenül bízták rá a fiút a szülei. Ugyan nem hittek benne, hogy vámpírrá változik – és erre volt is okuk -, de tudták, hogy eljön az az idő, amikor a gyerek veszélybe kerülhet.
    És most ez az álom… több, mint figyelmeztető jel.
    Odament az ablakhoz, és kinézett a virágoskertre. Mindig megnyugtatták a virágok, még az üvegen keresztül is érezte az illatukat. Ugyanúgy azt is, hogy valami változni fog…
    Gruber tanárnő mindig megérezte a küszöbön álló változásokat.

– Menjünk kosarazni! – kérte Krotek, Jojó legjobb barátja, aki bármikor kapható volt a játékra. A tanítás végére Jojó nagyon elfáradt, nyomasztotta az éjszakai álom, bár ahogy visszagondolt rá, úgy emlékezett, hogy csodálatos volt a repülés. Csak ne üldözték volna… Krotek rábeszélte a játékra, amit Jojó nem bánt meg, hiszen ahogy a labdára koncentrált az iskola udvarán, a kosárlabda-pályán, elfeledkezett álombeli üldözőiről.
Persze a végén Krotek dobott több pontot, ő nyert. Amikor befelé mentek a pályáról, Jojó úgy érezte, szétfeszül az arca.
Gruber tanárnő szembejött velük, és ennyit mondott:
– Sokat szaladgálhattál, Jojó, hogy így kipirultál.
– Á, tanárnő, Jojó ma olyan lassú volt, mint egy csiga. Nem is futott…!
– Gyere csak ide, kisfiam – szólt a tanárnő Jojónak, és közelről megnézte az arcát. – Te leégtél a napon.
Jojó megvonta a vállát, a tanárnő pedig gondterhelten elindult a tanári szoba felé. Amit vártak, amitől tartottak, most már óhatatlanul be fog következni. Valahogy fel kell készíteni rá a gyereket – bár ez nem az ő dolga, de kezdett aggódni miatta.

    – Nem megyünk el fagyizni? Kaptam a szüleimtől egy kis pénzt – vigyorgott Krotek a kapu felé menet.
    – Á, Répa néni jön értem… – legyintett Jojó.
    – Akkor lépjünk le a hátsó kijáraton!
    Jojó azt gondolta, nem is rossz ötlet. Úgysem szokott lógni, mindig engedelmes gyerek volt, de mostanában mintha feszítette volna valamilyen vágy – maga sem értette, miféle. Egészen jó ötletnek tűnt lelépni Répa néni elől.

    – Mi az, hogy eltűnt? – kérdezte ijedten Gruber tanárnő. Répa néni kétségbeesetten állt előtte, és könnyeivel küszködött.
    – Direkt szóltak Katasztrofék, hogy jobban oda kell figyelnem a gyerekre… Én meg… Ó, látja, milyen szerencsétlen vagyok?
    – Nyugodjon meg. Lehet, hogy csak felment valamelyik barátjához. Krotekkel nemrégiben együtt láttam őket.
    Gruber tanárnő igyekezett megnyugtatóan beszélni, de közben gyorsan vert a szíve. Leültette Répa nénit, és kért tőle egy kis időt.
    Aztán kilépett a hátsó kapun, és arra gondolt, bárcsak ne látná meg senki… Kiszedte a hajcsatokat a hajából, megrázta hosszú, hullámos haját, amely barnából arannyá változott, az arany ragyogás egyre erősödött a hajkoronája körül, és mély levegőt vett. Jó egy percig állt ott, lehunyt szemmel, hogy megérezze… Máskülönben sosem ment volna vissza a régi életébe, de most elő kellett hívnia rég nem használt képességeit. Egyetlen pillanat alatt elolvadt (ha valaki látta volna, így írta volna le a jelenséget), majd eltűnt, és még mindig csukott szemmel tette meg az utat. Amikor kinyitotta a szemét, egy fagyizó előtt állt. Krotek és Jojó éppen egy-egy nagy tölcsér eperfagyit nyalt. A tanárnő nagyot sóhajtott, de már nem volt ideje visszaváltozni aranyhajú tündérből szigorú Gruber tanárnővé.
    – A tanárnő… arany a haja! Csillog a ruhája…! És milyen fiatal! És milyen szép!
    A két gyerekből kibukott a dicséret. Ő meg csak ott állt, és nem tudta, mitévő legyen. Végül úgy döntött, ha már úgyis megszegte a szabályokat, akkor felejtő-varázslatot bocsát a gyerekekre. Aztán persze a távolból vigyázza útjukat hazafelé.

Vámpika 3.

2010 október 8. | Szerző: Nők Lapja

     Nyolcan ültek a Jó barlangjában, némelyek már ember-, mások még denevér alakjában. Ők voltak a Tanács, amelyet vészhelyzetben bármikor össze lehetett hívni – egy órán belül kötelesek voltak odaérkezni. Természetesen csak éjszaka… hiszen nappal aludtak.
    – Ebben a szűk körben mindannyian tudjuk, mi van a Jóslatban – hangzott a vészjósló mondat. Nem akárki, hanem a denevér szájából…
    A denevér még csak most érkezett, még nem is volt ideje visszaváltozni, de már megszólalt. Nem volt vesztegetnivaló idejük.
    – Nem biztos, hogy róla szól a Jóslat. A fiam eddig nyomát sem mutatta az átváltozásnak. Ti is tudjátok, hogy kilencéves korában meg kellett volna kezdődnie a változásnak… már amennyiben…
    Katasztrof hangja fátyolossá vált. Ma éjjel nagyon gyorsan kellett dolgozniuk a vérteszteken, ezért nem is kóstoltak bele a páciensek levett vérébe, hanem csak a (bombabiztos) szaglásukra hagyatkoztak Auréliával. Így viszont éhesen és idegesen ültek a Barlangban, a megbeszélésen nyolcadmagukkal.

    – Katasztrof, múltkor már szóltam, csak nem akartad elhinni – vágott közbe Aurélia. – A fiunk szemében fehér fény villant fel az este.
    – Már az ágyában alszik. Nyugodtak lehettek – nyugtatgatta őket a megmentő. – Sokféle ismeretet el kell sajátítania ahhoz, hogy beteljesítse a Jóslatot. Hamarosan kezelésbe kell vennem.
    – Majd amikor átváltozik, Tep – szólt közbe egy női hang.
    – Ha egyáltalán átváltozik – mondta Katasztrof kétkedve.
    – Nem szeretnéd, hogy átváltozzon. Reménykedsz – közölte a nő, aki immár egészen beburkolta magát a fekete lepelbe, amit viselt.
    – Jázmin, te sem szeretnéd, ha a gyereked halálos veszedelemnek lenne kitéve. Azt hiszem, a mi helyünkben te is abban reménykednél, hogy átlagember marad, és nem változik át vámpírrá – szólt csendesen, maga elé meredve Aurélia.
    – De hiszen ez az utolsó esélyünk, hogy legyőzzük őket… és a Föld, illetve a béke, a titkos együttélés az emberekkel megmaradjon – szólt közbe Tep. – Hamarosan elérkezik az az idő, amelyre már évszázadok óta várunk. Akcióba kell lépnünk.
    – Jojót őrizni kell. Nappal a tündérekkel fogjuk őriztetni, éjjel bevetjük a vámpírseregünket.
    – És mi lesz Répa nénivel? – vágott közbe Aurélia. – Már nagyon megkedveltem.
    – Most nem ez a legfontosabb, drágám – törődött bele Katasztrof a helyzetbe. Vámpír lesz a fia…?  Nem tudta, örüljön-e, vagy szomorkodjon.

    Közben néhány kilométerrel odébb, a város peremén két másik denevér is emberi alakot vett fel a Gonosz kastélyában.
    – Mi történt? Miért adtatok olyan ijesztő jeleket? – állt fel székéből egy fiatal nő.
    – Igaz a Jóslat. Katasztrof fiáról szól.
    – Ti teljesen belehergeltétek magatokat… Honnan veszitek? Az a gyerek már majdnem tizenkét éves, három éve át kellett volna változnia. A Jóslat nem róla szól – csóválta a fejét csinos nő.
    – Lehet, hogy nem változott át kilencévesen, viszont ma denevérként röpködött a házuk felett, és még a csukott ablaküvegen is átsuhant, anélkül, hogy kitört volna az üveg.
    – Már átillan… – suttogta a nő döbbenten. – Ezt csak kevesen tudják.
    – Vulkána, mit tegyünk most?
    – Fogjátok el. Minden eszközt bevethettek – villogott dühösen a nő szeme.
    – Ezzel elkezdődik a háború – mondta az egyik férfi.
    – Már elkezdődött – tette hozzá a másik. A szőke nő határozott léptekkel kiment a teremből, de az ajtóból még visszaszólt:
    – Sosem volt itt béke, és addig nem is lesz, amíg Katasztrof fia szabadon repked.

Vámpika kalandjai 2.

2010 október 2. | Szerző: Nők Lapja

 

2. fejezet

         Az álom

 

         Két félelmetes alak suhant az éjszakában. Gyorsan repültek, hogy még időben beszámolhassanak a legújabb fejleményekről uruknak. A jegyzetfüzet és a beleírt szó szinte égette a zsebüket. Nem akartak késlekedni egy percet sem, mert tudták, most sokkal több forog kockán, hogysem elcsábulhatnának egy parkba, lányokat ijesztgetni. Pedig mit nem adtak volna egy velőtrázó sikolyért…

 

Közben Répa néni arra ébredt, hogy valami hatalmas csattanással földet ért a gyerekszobában. Riadtan nyitott be Jojóhoz, aki édesdeden aludt az ágyában. Kicsit körülkémlelt, de nem vett észre semmi szokatlant, úgyhogy csendesen becsukta maga mögött az ajtót, és visszament a szobájába.

 

Jojó azt álmodta, hogy repül. Milyen csodálatos érzés volt! Úgy érezte, mintha átsuhant volna az ablakon, de nem fájt, és talán össze sem tört az üveg. Fekete selyemszárnyai nekifeszültek a szélnek. Szabad volt, még sosem érezte ennyire szabadnak magát. Érdekes, hogy a korábban sötétnek ismert éjszaka megtelt meleg színekkel és ismeretlen zajokkal, hangokkal, amelyekhez hasonlót még sosem hallott. Körözött a ház fölött, észrevette, hogy most jön haza kosárlabdás barátjának, Topinak a papája. Valami furcsát észlelt rajta, talán az illata volt más, mint korábban (de hogyan érezhette volna az illatát olyan magasról?), talán a járása… Milyen jó volt repülni, és tisztán látni az éjszakában!

Hirtelen valami nagyon furcsát hallott. Nem tudta azonosítani a hang forrását, még sosem hallott effélét. Halk, sikolyszerű búgás… mi a csoda lehet ez? Váratlanul fájdalom tört rá, a füle mögött és a gyomrában érezte ezt a hasító fájdalmat. Még szerencse, hogy ott volt egy kémény… különben talán lezuhant volna. Így zuhanás közben meg tudott kapaszkodni a kémény belső párkányában… és csak várt. Arra várt, hogy elmúljon a fájdalom, és elhalkuljon a búgás, amely már szinte szétszakította a dobhártyáját.

Kapaszkodott, és reménykedett… hogy túléli.

Nem ilyennek képzelte el a repülést.

 

         – Figyelj. Vissza kell fordulnunk – mondta az egyik félelmetes alak, aki az előbb még Jojó után leskelődött, most pedig már majdnem hazaért társával együtt a gonosz kastélyába.

         – Miért? Már majdnem hazaértünk.

         – Nem tudom. Egyszerűen… érzem. Amikor a tenyeredben érzed… tudod, azt az ideget…

         – Most nincs tenyered. Alakot váltottunk, nem emlékszel?

         – Igen. Mégis érzem. A szárnyamban. Forduljunk vissza!

         Visszavitorláztak a levegőben, egészen az indulási pontig. Lebegtek Jojó ablaka előtt, és befelé néztek. Az ágy… igen, az ágy mintha üres lett volna!

         – Gyere feljebb! Itt érzem!

         Akár a sasok, körözni kezdtek a ház fölött. Már mindketten érezték, hogy valami történni fog… valami fontos. Talán előléphetnek a ranglétrán, ha most sikerrel járnak. El sem merték hinni, hogy ilyen szerencsések. Már a szagát is érezték… Nagyon fincsi illata volt. Egyikük már meg is látta a suhanó árnyat… bizonytalanul, de repült. Nem lesz nehéz dolguk vele.

         És akkor villám hasított az éjszakába, megvilágítva az eget. Mire újra elsötétült, már nem érezték az üldözött illatát. Szőrén-szálán eltűnt.

 

         – Nem értem, hogy engedhettek ki.

         Egy meleg, sötét szárny terült Jojóra, és nyomban megszűnt a reszketése. Még mindig álmodott, de ez ismét jó álom volt…

         Hirtelen zuhanni kezdett, és megérkezett. Puha volt a matrac… kinyitotta a szemét: az ágyában feküdt. Úgy látszik, valóban álmodott. Répa néni épp akkor csukta be maga mögött az ajtót. Jojó, mielőtt újra elaludt volna, arra gondolt, hogy semmi szükség rá, hiszen egyedül sem félne éjszakánként otthon…

 

         – Nem tehetitek ki még egyszer ilyesminek.

         A laborban Aurélia és Katasztrof mellett egy idegen férfi állt feldúltan.

         – Miről beszélsz?

         – A fiatokról. Átváltozott.

         – Nem!

         Katasztrof arca falfehér volt. Aurélia bólintott.

         – Látod, mondtam, hogy ott volt a fény a szemében… És…? Mi történt? Mondd már!

         – Kisuhant az ablakon, és tanult repülni… És… jöttek ők. A szagára. Tudjátok, hogy figyelnek benneteket.

         – Magasságos ég! És mi történt?

         – Megzavartam őket.

         – Jojó…?

         – Az ágyában alszik. Nem fog emlékezni arra, ami történt. De ettől kezdve másképp kell bánnotok vele.

         – Nem mondhatjuk el neki az igazat… még nem.

         – Attól tartok, nincs más választásotok.

 

         (Jövő héten folytatjuk…)

 

Vámpika kalandjai 1.

2010 szeptember 24. | Szerző: Nők Lapja

 – Hagy nézzem méééééég!? Csak egy kicsit!

– Menj aludni! Katasztrof, gyere, beszélj már ezzel a gyerekkel! – nézett körül Aurélia a nappaliban. A férfi álmosan bújt elő a hálószobából, és hunyorogva nézett körül.

– Még csak este nyolc – morgott.

– Azért menjen már aludni!

A szóban forgó gyerek, bizonyos Jojó még mélyebbre süppedt a zöld tévézős fotelben, és tekintetét az óriási képernyőre tapasztotta. A filmben éppen a vérfolyón utazott a bolygó mentőcsapata. Jojót egészen izgalomba hozta a látvány. Nyelt egy nagyot, miközben a szülei a feje fölött beszélgettek.

– Jojó, menj aludni, késő van! – mondta végül az apja.

– Ti mindig ilyenkor keltek fel, nekem meg le kell feküdnöm. Nem is értem ezt az egészet. Sosem játszhatok veletek? Az osztálytársaim mindig együtt játszanak a szüleikkel esténként, ti meg átalusszátok a napot – durcáskodott, és a szeme dühösen villant.

Aurélia hitetlenkedve nézte a gyereket, majd bekalauzolta a szobájába. Amikor visszatért, a férjéhez fordult.

– Láttad? – kérdezte halkan.

– Mit?

– A szemét. Láttad?

– Mit kellett volna látnom?

– A fényt a szemében. A hideg, fehér fényt.

Aurélia farkasszemet nézett a férjével.

– Jól láttad? Nem lehet, hogy képzelődtél, mert annyira szeretnéd…?

– Láttam. Felvillant a fény. Az egész szeme fehérbe fordult, és átragyogott rajta a fény. A düh hozta ki belőle.

– Aurélia… – kezdte gondterhelten a férfi. – Szerintem te annyira szeretnél valamit, hogy már belelátod a gyerekbe. Hiszen már tizenegy éves! Hogyan történhetne pont most mindez? Ilyen későn… Már túlkoros. Törődj bele a megváltoztathatatlanba, drágám.

– Mire koccintsunk? – lépett közelebb a nő a két, mélyvörös folyadékot tartalmazó kristálypohárral a férfihez.

– Arra, hogy nincs több illúzió. Nincs több képzelődés. Majd talán a másik gyerek…

– Milyen másik? – hökkent meg a nő.

– A leendő testvére.

– Erről most nem akarok beszélni – sóhajtott mélyet Aurélia.

– Koccintsunk az éjszakára – tartotta a poharát a férfi. Belekortyoltak az italba, mire Aurélia visszatért az előző témára:

– Látnod kellett volna, ahogy megvillant a szeme. Lehet, hogy csak késésben van. Későn érő típus.

– Sosem hallottam ilyenről. Csak áltatod magad. Na menjünk, mert még be kell érnünk a laborba is – felelte a férfi, majd kézen fogta a nőt, és elindultak az ablak felé.

 

Jojó állt az ablakban, és a filmen gondolkodott. Arra gondolt, milyen furcsa, és mégis érdekes volt, hogy abban a filmben is éjszaka éltek az emberek, mint az ő szülei is. Senkit sem ismert, akik nappal aludtak, és éjszaka dolgoztak. Ahogy ezen töprengett, mintha két denevért látott volna elröppenni az ablaka előtt. Egyáltalán nem volt álmos, azt tervezte, ha már elmentek a szülei, és Répa néni is lefeküdt aludni, akkor visszalopakodik a nappaliba a tévé elé.

 

– Minket néz.

– Ne parázz, még nem lát minket. Talán sosem fog.

– De hát te is tudod, mi szerepel a Jóslatban.

– Lehet, hogy mindez csak rémisztgetés. Menjünk.

Az ablak utca felőli oldalán lebegő két alak elhallgatott. Még egy pillantást vetettek a szoba felé, aztán  tovasuhantak. Távoztukban az egyik elővett egy jegyzetfüzetet, és szálkás, fekete betűkkel beleírt egy szót.

 

Aurélia megállt Katasztrof előtt, egy tálca vérrel teli kémcsővel. Letette az asztalra, majd látszólag találomra kiemelt közülük hármat.

– Ezek a gyerekek vashiányosak – szimatolt egyet, majd külön tálcára helyezte a mintákat. – Több spenótot kellene enniük.

– Jegyezd fel az adatokat, drágám – mutatott a számítógépre a férje. Miközben Aurélia dolgozott, ismét Katasztrof felé fordult.

– Mit szólnál, ha mégis megtörténne? – kérdezte hirtelen. A férfi tűnődve nézett rá, majd lassan bólintott.

– Ne kívánd ezt, Aurélia. Akkor komoly óvintézkedéseket kellene bevezetnünk.

– Szerinted ez milyen? – dugott oda egy kémcsövet Katasztrof orra elé.

– Minden rendben – felelte, és belekortyolt. Sápadt bőre szinte azonnal felélénkült. Aurélia követte a példáját.

Szerettek a laboratóriumban dolgozni, a nappalis kollégáik is kedvelték őket, mert bár sosem találkoztak a napfénynél, de mindig pontos eredményeket hagytak ott a levett vérről, és senki sem tudott olyan sok vérmintát olyan gyorsan ellenőrizni, mint ők. Számukra is kényelmes volt ez az állás: egyrészt különleges képességeiket itt tovább fejleszthették, másrészt nem kellett élelemről gondoskodniuk. Senki sem tudta a Nappalban, hogy kik ők valójában.

Az Éjszakában persze jól ismerték őket.