Macóka és a banánhéj
2011 április 14. | Szerző: Nők Lapja
Hmmmmm, de finommmmm – dúdolta magában -, de finommmmm, séééééétálok az utcáááááán, banááááááánt eszem, éééés semmmmmmmmi gonnnnnnndom a viláááááááágon!
Átfutott a kocsiúton, hajszál híján egy taxi alá esett, kikerült egy autóbuszt, és végül ép bőrrel felszökkent a szemközti járdára.
– Hmmmmmm, de finommmmmm – dúdolta tovább -, sééééétááááálok az utcáááán, banááááááánt eszem, éééés semmmmmmmmi gonnnnnndom a viláááááááááágon!
Hogy, hogy nem, csak elfogyott a fini, kövér banán, és Macóka, aki nem gondolt semmivel a világon, könnyedén háta mögé hajította a héját.
Nos, úgy esett, hogy egy öreg bácsi éppen át akart menni az úttesten, és látta, hogy Macóka a banánhéjat a járdára hajítja.
– Bocsásson meg, fiatalember, hogy megszólítom – mondta kedvesen.
– Tessék parancsolni – felelt Macóka is udvariasan, és megállt.
– Nincs szüksége arra a banánhéjra? – kérdezte az öreg bácsi, és botjával rámutatott.
– Nincs – felelte Macóka. – Hisz most dobtam el.
– Nagyon derék – mondta a bácsi. – Épp ilyen szép banánhéjat kerestem mindig. Egész különös módon érdekelnek a banánhéjak.
– Parancsoljon a bácsi – készségeskedett Macóka. – Nagyon szívesen odaadom.
– Nagyon köszönöm – hálálkodott a bácsi, és egy kis erszényt húzott elő. – Természetesen megfizetem. Tíz forint elég lesz érte?
– Érdemes pénzt adni egy banánhéjért? – kérdezte Macóka meghökkenve.
– Nekem érdemes – felelte az öreg bácsi. Macóka kezébe nyomta a pénzt, és hozzátette: – Elég lesz? Adhatok többet is.
– Ó, teljesen elég, az egész banán se került többe – vallotta be Macóka. – Nem kell a bácsinak még több banánhéj?
– Jelenleg nem – mondta a bácsi. – E pillanatban csak ez az egyetlenegy érdekel, amit ön eldobott. Nagyon örülök neki, mondhatom. Sőt még tíz forinttal meghálálnám, ha tenne nekem egy nagy szívességet. Vigyázna erre a banánhéjra, amíg bemegyek ide a boltba, és veszek egyet-mást?
Macóka zavarban volt.
– Nem értem, miért nem teszi zsebre a bácsi, és viszi magával?
– Ugyan, ugyan, fiatal barátom, micsoda ötlet?! – méltatlankodott az öreg bácsi, és felhúzta bozontos szemöldökét. – Ki hallott már olyat, hogy egy banánhéjat hurcoljak a zsebemben? Nem, nem, azt akarom, hogy ez a banánhéjam itt maradjon, ahol van, a járdán. Cserébe azért a második tízesért csak azt kívánom öntől, hogy vigyázzon rá, míg oda vagyok. És mikor visszajövök, lesz szíves beszámolni, mi minden történt vele.
– Rendben van – bólintott Macóka, és most már biztosra vette, hogy az öregnek hiányzik egy kereke. De húsz forint az húsz forint, és Macóka elégedetten támaszkodott a lámpaoszlopnak. Bámulta a banánhéjat, és a húsz forintot csörgette a zsebében.
A bácsi belépett az üzletbe, végigment a pultok előtt, de semmit se vásárolt. Egyáltalán nem is úgy látszott, mintha keresne valami Láthatólag csak az időt húzta, és jó félóra múlva végre elhagyta a boltot. Ahogy az ajtón kilépett, látta, Macóka nincs már ott, ahol hagyta, a lámpaoszlopnál, hanem a boltajtó mellett vár rá.
– Ó, itt van hát, ifjú barátom – jegyezte meg a bácsi. – Nos, elmeséli mi minden történt a banánhéjammal, amíg a boltban voltam?
– Igen – bólintott Macóka, és elpirult szégyenében. Mélyet sóhajtott, és rákezdte: – Egy perccel utóbb, hogy eltetszett menni, egy fiú rohant arra, és nem vette észre idejében. Elcsúszott rajta, és kis híján felbukott. Nemsokára egy néni jött, gyerekkocsit tolt maga előtt, és így nem látta, mi van a földön. Rálépett, megcsúszott, és majdnem kiborította a babát a kocsiból. Aztán jött egy úr és egy hölgy. Nagyon elmélyülten beszélgettek, és nem figyeltek a lábuk elé. A hölgy rálépett a banánhéjra, és ha az úr el nem kapja, biztosan elesik.
Macóka elhallgatott. Aztán a bácsira se nézve, kissé reszkető hangon folytatta:
– Tudom már, hogy nem lett volna szabad a banánhéjat a járdára dombon. Nagyon gondatlan voltam. És hogy tessék látni, milyen őszintén sajnálom, szeretném a húsz forintot visszaadni.
– És átnyújtotta a pénzt. A bácsi mosolyogva elvette, és megcsörgette a kezében. Aztán megfordult, és szemével kereste a járdán a banánhéjat. Nem volt ott.
– Hol a banánhéjam? – kérdezte.
– Bedobtam a szemétgyűjtőbe – volt a válasz.
– Akkor tessék, kis barátom – mosolygott az öreg bácsi, és újra Macónak nyújtotta a húsz forintot –, megtarthatja a pénzt.
Aaron Judah
Tótfalusi István fordítása
Elrettentő példa
2011 április 13. | Szerző: Nők Lapja
Valahányszor szóba kerültek valahol, az arcok felderültek, máris kuncogott mindenki, s mint megnyitott zsilipből az áradt, sorra kerültek az abelsbergiek viselt dolgai.
És az már igaz: minden abelsbergi történt mosolyt, ha nem éppen harsogó nevetést fakasztott…
Egyik csodálatos történetük arról szólt, hogyan félemlítették meg elrettentő példájukkal a vakondokokat.
Az eset régen történt, azaz nagyon régóta mesélik az abelsbergiekről…
Az abelsbergi határban, különösen tavasszal és ősszel, nagyon elszaporodtak a vakondokok. A falu határában a szép tavaszi vagy őszi virágoktól tarka legelőket, selyemfüvű réteket elcsúfították a szapora vakondtúrások, a rétek virágos testén púposodó koromfekete, földszínű kelések.
– Mit tegyünk? – törték a fejüket az abelsbergiek.
Sokszor összeült az elkeseredett és tanácstalan falusi tanács, de hiába szedték össze az eszüket, nem találták a bajból kivezető utat. Csak a bíró sóhajtott fel ilyenkor:
– Meglátjuk, polgártársak, odalesz a jó füvünk, a bársonyos rétünk, és nem lesz szénánk…
De egy nap, a nagy és tanácstalan keserűségben, hirtelen bekövetkezett a váratlan fordulat, amely nemcsak megbolygatta a falu életét, hanem a kupaktanácsot is nagy tettekre készítette…
A dolog azzal kezdődött, hogy valamelyik kora őszi reggelen egy kis, kíváncsi vakondok kidugta a fejét a túráson, és idegesen mozgatva pici, piros orrát, beleszippantott a jó illatú rétbe. Az egyik községbeli gazda éppen arra kószáló fia, a faluszerte ismert Gosel – a neve megmaradt, mert a hálás kupaktanács feljegyeztette örök időkre Abelsberg „aranykönyvébe” – észrevette a kíváncsi vakondokot, megfogta, az ingébe dugta, és hazavitte a faluba. Volt egy öreg, használaton kívüli kalitkája, abba zárta, s apja bíztatására elvitte a községházára.
A falu piacterének közepére egy asztalt állítottak, s azon közszemlére rakták ki a kalitkába zárt „fekete szörnyeteget”. A falu népe átkozódva, fenyegetőzve nézegette a pellengérre állított bűnöst. Igaz: a kalitka előtt lármázó emberek nem zavarták a bezárt bársonyos, csillogó fekete szőrű kis vakondokot. Ide-oda futkosott a kalitkában, két lábra ült, s körmeivel a szőrét fésülgette, aztán a rácshoz futott, kidugta az orrát, mókásan fintorogva beleszagolt a nagyvilágba, s bohókásan borzolgatta bajuszkájának pindurka szálait. A dühös falubéliek pedig elhatározták, hogy példásan megbüntetik a kis bűnöst.
De most kezdődött el a baj, mert hiába hozták meg egyhangúan az ítéletet, abban semmiképpen sem tudtak megegyezni, hogyan hajtsák végre.
Végül a polgármesternek jó ötlete támadt!
– Emberek! Ez a bűnös – mutatott a kalitkában hátsó lábain kucorgó, a mellsőkkel a bajuszkáját borzolgató vakondokra – a föld megrontásával vétkezett, ezért a földdel bűnhődjék! Élve kell eltemetni!
Nagy csend támadt az első pillanatban.
– Ez az igazi megoldás! – kiáltották végül az emberek.
A tanácsbeliek felkapták a kalitkát, a kisbíró hozott egy ásót, a tömeg menetté formálódott, valamelyik házból még zászlót is hoztak, és valamennyien megindultak a rétre. Itt aztán megadták a módját az ítélet végrehajtásának. A kisbíró kiásta a lyukat, az egyik tanácsbeli felolvasta a vakondoknak a szigorú ítéletet, méghozzá jó hangosan, hogy a többi vakondok is hallja, és okuljon belőle. Aztán kivették a kalitkából a kis állatot, a bíró elé vitték, aki eltört egy pálcát felette, és hangos szóval hirdette:
– Nincs kegyelem!
Óvatosan odavitték a frissen ásott gödörhöz, beletették, és gyorsan behányták földdel. A kisbíró még meg is taposta a vakondok „sírját”. Egy darabig még ácsorogtak körülötte, aztán elégedetten indultak a falu felé, hangos szóval, széles taglejtésekkel magyarázva egymásnak, hogy milyen példás ítéletet hoztak.
…Azt már nem látták, hogy a hátuk mögött a kis vakondok felett lassan megmozdult a föld. Felpúposodott, nőtt, nőtt az új vakondtúrás a porhanyós föld tetején, és a selymes szőrű kis bűnös kidugta a fejét, és csillogó cipőgombszemével a távolodót, magukkal elégedett falubeliek után nézett…
… Ha a vakondokok nevetni tudnának, talán még kacagott is volna.
Német népmese
Koncsek László feldolgozása
Majom úr gondolkozik
2011 április 12. | Szerző: Nők Lapja
Nem tudta, mi az a tükör. Azt gondolta, egy másik szobának az ajtaja, és hogy abban a másik szobában is van egy majom. Szeretett volna azzal a másik majommal pajtáskodni.
Egy reggelen véletlenül kikapcsolódott a lánca. A szobában nem volt senki. Makszi egyenesen a tükörhöz futott, és a pajtás nyakába akart ugrani. Persze betörött a tükör is, meg az orra is.
– Az orvos írni szokott, mikor gyógyít – mondotta magában –, én is írok, bizonyos, hogy az írástól meggyógyul az orrom.
Azzal belemártotta az ujját a tintába. Az asztalon egy drága könyv feküdt. Abba írt mindenféle ákombákomot.
Végül arra gondolt, hátha inni is jó a tinta. Egyet nyelt belőle, de hanyatt is esett ijedtében a széken.
Mikor feltápászkodott, véletlenül az ablakra nézett.
– Kimegyek a kertbe – mondotta –, megkeresem azt a fát, amelyiken a túrós rétes terem.
Mert a túrós rétes volt a kedves étele.
Csakhogy siettében nem gondolt arra, hogy az ablakot ki kellene nyitni. Úgy ugrott ki az ablakon, hogy az üveget is magával ugrotta.
– Ejnye, de furcsa! – mondotta az oldalát nyomogatva. – Ki hitte volna, hogy a semmi üvegből van.
Mindenfelé keresgette a túrósrétes-fát, de persze nem találta. Eközben elvetődött a baromfi¬udvarra.
– Megnézem – monda –, melyik ketrecben lakik a kirántott csirke.
Bement egy ketrecbe. A homloka vérzett egy kicsit az üvegcseréptől.
– Ejnye – szólt magában –, kilyukadt a homlokom. Dugok a fejembe szalmát, mint ahogy a kárpitos dugott a díványba. A dívány azért szép, mert szalma van benne. Hadd legyen szép az én fejem is.
Aztán, ahogy a szalmát bele akarta dugni a fejébe, akkor pillantotta meg őt az öreg házinyúl.
– Gyere csak hamar, fiam – mondotta az öreg házinyúl –, nézd, micsoda furcsa állat. Ni, hogyan gondolkozik. A majom úr ez a kastélyból. Nagyon töri a fejét valamin. Istenem, Istenem, látszik rajta, hogy nagyon okos állat.
És félelemmel, csodálkozással nézegették a majmot a nyulacskák.
A majom és a suszterinas
Kokó egy tudós afrikai majom. Tud táncolni, pisztollyal lőni, cipőt kefélni s trombitálni. A gazdája komédiás. Budapesten mutogatja Kokót a vásártéren. A komédiásbódé előtt van egy kis emelvény, Kokó azon szokott ülni. Ül, üldögél, és talán az afrikai kókuszdiófákról álmo¬dik. Arra megy a minap Miska suszterinas, és rákiált:
– Jó napot, Kokó!
A majom rá se nézett. Egy eldobott szivarvég füstölgött a földön. Miska meglátta és felkapta.
– Hej, Miska, Miska, micsoda pajkos gondolatod támadt? Minek vetted fel azt a szivarvéget?
Kokó nem is sejtette, hogy a szivar tüzes vége őhozzá közeledik.
Rémülten kapott a legyezőjéhez, és fújta, mint a kását.
A gonosz Miskának tetszett ez. Az oldalát fogta nevettében.
De Kokó megharagudott. Ráugrott az emelvényről Miskára, és a haját megcibálta. De ez a majomnak nem volt elég. Meglátta, hogy a Miska kezében egy nagy üveg bor van. Elkapta az üveget, és visszaszökött az emelvényre.
– Jaj, a gazdám borát ne idd meg! – kiáltott Miska a földről. – Meglábszíjaz a mesterem!
Nem bánta Kokó, akárhogyan kiabál a Miska. Égnek fordította az üveg fenekét, és úgy ivott, mint a kefekötő.
Miska feltápászkodott a földről, és beleragaszkodott a Kokó legyezőjébe.
– Add vissza az üvegemet! Add vissza, te majom!
– Mit rángatsz engem, mintha csengettyű volnék! – felelt mérgesen Kokó.
Azzal úgy odavágta a Miska fejéhez az üres üveget, hogy az üveg eltörött. Azután újra nekiállt, és tépázni kezdte Miskát.
– Segítség! – kiáltotta Miska.
Meghallja a kiabálást egy jószívű német. Odasiet, és nagyot húz Kokóra a sétapálcájával.
No, megjárta szegény. Kokó arra is ráugrott, lekapta a magas tetejű kalapját, és egy perc múlva nem volt az magas tetejű kalap többé, hanem olyasvalami, ami hasonlított sapkához is, harmonikához is, csak kalaphoz nem többé.
De még ez nem volt elég. Kokó lekapta a német parókáját is, és azt darabokra tépte. A botját is elvette, azt is összetörte.
– No – szólott a német –, soha többé nem avatkozom a majom dolgába.
– Jaj – szólott a Miska is búsan –, mit mondok otthon, ha azt kérdezik, hogy hova lett a bor ebből a törött üvegből?
Kokó pedig ott ül most is nyugodtan az emelvényen, és talán az afrikai kókuszdiós országról álmodik, ahol sem csintalan suszterinasok, sem pálcás németek nincsenek.
Gárdonyi Géza
Hogyan szereztek a kraó indiánok tüzet?
2011 április 8. | Szerző: Nők Lapja
Azt is mesélik, hogy Pudleré ismerte a tüzet. S minthogy soha el nem hagyták egymást, Pud se volt tűz nélkül soha: ha szüksége volt rá, csak szólt Pudlerének.
Mikor azonban meghaltak, a tűz titkát is magukkal vitték, nem hagyták örökül a gyermekeiknek. Hogy miért nem – senki se tudta.
Talán, hogy azok is maguk küzdjenek meg érte?
Akármi oka is volt, gyermekeik hosszú időn át csak a napon tudták megmelegíteni, megsütni az ételeiket.
Évek múlva aztán a következő történt.
Egyszer az egyik vadász magával vitte az erdőbe a kis unokáját, hogy arara-papagájt fogjanak. Volt az erdő közepén egy magas szikla, annak a tetején tanyáztak a papagájok. A vadász a sziklafalhoz támasztott egy rudat, a kisfiú meg felmászott rajta. S akkor a vadász szó nélkül vállára kapta a rudat, és magára hagyta a kis unokát.
A kisfiú keservesen sírdogált a fészkek alatt, nem tudta, miért bántak így vele. S fáradt is volt, álmos is volt, annyira legyengítette az éhség.
Egy idő múlva arra tévedt egy jaguár, és meglátta a kisfiú árnyékát a sziklafal tövénél.
Hirtelen megmerevedett – majd villámgyorsan ráugrott az árnyékra!
De persze nem sikerült semmit se megkaparintania, csak a levegőt.
A jaguár meglepődött – s felnézett a sziklára.
Megpillantotta a kisfiút.
– Gyere – szólt fel hozzá. – Mit sírdogálsz ott egyedül? A kisfiú azonban tovább pityergett.
– Ha lemegyek és bántasz, akkor azért fogok sírni.
– Dehogyis bántlak! – mondta a jaguár. – Hiszen én vagyok a nagybátyád.
A gyerek elhitte, amit a jaguár mondott, és leugrott az állat hátára.
És az csakugyan megtartotta a szavát!
Nem bántotta a kis indiánt, hazavitte a feleségéhez, és minden jóval megetette.
A felesége azonban sehogy se volt kibékülve a kis jövevénnyel: egyre a fogát vicsorgatta, mintha azon nyomban fel akarná falni a gyereket.
Végül a jaguár dühösen rámordult:
– Hagyd békén, mert velem gyűlik meg a bajod!
Azzal magukra hagyta őket, s elment az erdőbe, hogy igazi zsákmány után nézzen.
Csakhogy az asszonynak eszében se volt, hogy szót fogadjon. Alig tette ki az ura a lábát, folytatta a vicsorgást és morgást – halálra rémítette a kisfiút.
Amikor a jaguár este hazatért, a kisfiú mindent elpanaszolt neki.
A jaguár ekkor egy kicsi íjat és nyilat készített a fiúnak, s meghagyta, ha a felesége ismét ijesztgetné, lőjön egy nyilat a mancsába.
Aztán másnap reggel ismét zsákmányszerző útra indult – a felesége pedig folytatta, amit előző nap abbahagyott: morgott és vicsorgott félelmesen.
De a kisfiú most már csöppet se ijedt meg!
Fölkapta az íjat, s belelőtt egy nyilat a jaguárasszony mancsába. Abból pedig egyszerre hullani, potyogni kezdett a parázs – ott izzott és füstölgött a földön!
A kisfiúnak se kellett több: azonnal rohanni kezdett, át az erdőn, haza a falujába. És mindent elmesélt.
Az indiánok nyomban összeültek tanácskozni, s elhatározták, hogy megszerzik maguknak a parazsat.
Úgy is lett: valamennyien elindultak az erdőbe, de úgy, hogy közben mindig hátramaradt valamelyikük egy jó kődobásnyira. Így aztán egymást váltva a futásban, kézről kézre adhatták a kőtálat, amibe a parazsat gyűjtötték; csak így sikerült olyan gyorsan a faluba érni vele, hogy a nagy kincs nem aludt ki közben.
Azóta ismerik a kraó indiánok a tüzet, azóta nem kell többé nyers ételt enniük.
Indián népmese
Mészöly Miklós átdolgozása
Az oktondi leopárd és az okos lány
2011 április 7. | Szerző: Nők Lapja
Született fejedelem, félelmetes veszedelem, ijesztő a fegyvertára: fogazata hatalmas és éles, akárcsak erős karma, jaj annak, akit a karma közé kap, sőt annak is, akit egy farokcsapással meglegyint. Mert a farkában is nagy erő lakozik, kemény korbácsütéssel felérő. Nem is ajánlatos útjába akadni, találkozni vele, ha csak az illető nem leopárdvadász. De még azok is igencsak óvatosak, mert jól tudják: egy leopárd hetvenhét rókát is lepipál ravaszság dolgában.
A mi leopárdunk valahol Afrikában élt, ahol mindenki igencsak tisztelte, és senkinek sem akarózott vele közelebbi ismeretségbe keveredni, hogy a végén aztán a rövidebbet húzza.
Nos, a félelmetes és agyafúrt hatalmasságokkal is megesik olykor, hogy veszedelembe, veszedelmes helyzetbe kerülnek. Így történt ez őleopárdságával is: egy napon csapdába esett, és a csapdából semmiképp sem tudott kiszabadulni. Csak vergődött, vergődött, miközben telt-múlt az idő, s a múló idővel lassan a reménysége is elfogyott. Ám akkor arra tévedt egy balga fiatal fiú. A leopárd rimánkodva megszólította a suhancot:
– Kérve kérlek, száj meg engem, és szabadíts ki a csapdából! Hálából ünnepélyesen megígérem: naponta annyi hússal látlak el, hogy többé hírből sem ismered az éhséget.
A fiú – mint már mondottam – balga is volt, s éhes is volt, és mert többször koplalt, mint ahányszor jóllakott, hitt a leopárdnak, és kiszabadította. Hát ez bizony oktondi cselekedet volt, mert jótettéért cserébe a leopárd nekirontott, nekiesett, reá támadt. Esze ágában sem volt már a hálálkodás, a köszönetmondás! Az ünnepélyes ígéretet pedig úgy elfeledte nyomban, mintha sohasem mondta volna!
Most már bánta a tapasztalatlan fiú, hogy lépre ment. Félelmében jajgatni kezdett, és nagy jajgatva nővére nevét kiáltozta.
– Ho-ho-hogyan? Hát neked testvéred is van? – csodálkozott a leopárd.
– Igen, van egy nővérem – vacogta a fiú. – Szép, okos és fiatal. De jaj! Mi lesz szegénnyel, ha én elpusztulok?… Itt marad széles e világban egyedül, minden támasz nélkül.
– Hm… – gondolkodott el a leopárd. Egyik szeme ravaszul pislogott, a másik hamisan hunyorgott: „Kettő több az egynél, és a többől nagyobb lakomát csaphatok.” Hangosan pedig ezt mondotta: – No jó, nem bánom, békén hagylak, nem bántlak, ha szépen elvezetsz a testvéredhez.
A fiú pedig, mert egyebet nem tehetett, elvezette a leopárdot a kunyhójukba.
A leopárd csak ámult-bámult a kunyhóban, amikor megpillantotta a gyönyörű lányt. Bizony, hozzá fogható szépséggel még sohasem találkozott. Dehogy akart már lakomázni! Éhe elmúlt, másra vágyott: házasságra. Feleségül kérte hát a csodaszép teremtést.
Nos, e párjanincs szépség okossága még szépségét is felülmúlta! Gondoljátok csak el, így válaszolt különös kérőjének:
– Ó, leopárd, nagy vadonnak fejedelme, ajánlatoddal megtisztelt, mégis így kell szólanom: túl élesek a karmaid. Márpedig aki ilyen hegyes körmökkel simogat, könnyen megsebezheti szerelmét, és én csak férjemuram simogatására vágyom.
– Igazad van – válaszolta a leopárd, és megkérte, nyesse le éles, hegyes körmeit. A leány nyomtan teljesítette a kérését.
– Hanem most már nincs akadálya, hogy a feleségem légy! – vigyorogta a leopárd a körömvágás után.
– Ó, igen, valóban – mosolyogta az okos lány. – De van egy másik akadály is: a fogad is zavar, túlontúl nagy és hegyes…
– Ez is igaz… – húzta be nyakát a furcsa kérő, és megkérte őt, reszelje kisebbre és tompábbra a fogát. A leány ezt a kívánságot is nyomban teljesítette.
– De most már igazán nincs semmi akadálya, hogy a feleségem légy! – mondotta a fogcsiszolás után.
– De igen – felelte az okos lány –, leopárd farkad hosszú és erős, akár a korbács: könnyen megüthetnél vele.
– Ó, ezen könnyen segíthetünk, megkurtítjuk – pislogta szerelmesen a leopárd.
A lány megrázta a fejét.
– Elég, ha megengeded, hogy jól a nyakad köré csomózzam.
– Csomózd, csomózd! Megengedem! Sőt egyenest követelem! – hajtogatta a leopárd.
És a szép, okos lány nem habozott, nem tétlenkedett, hamar megkötötte a csomót.
– De úgy, most már minden akadály elhárult, és végre megülhetjük a menyegzőnket? – kérdezte sóvárgó hangon a kérő.
– Igen, most már megülhetjük – villogtatta meg szép fehér fogsorát az okos lány, és huncutul kacsintott öccsére. – De mert nincs menyegző násznép nélkül, eredj, és hívd meg rokonaidat, barátaidat és ismerőseidet, ó, én kedves leopárdom!
– Igaz, igaz, igazad van… – dünnyögte a leopárd, és készséggel felkerekedett, hogy teljesítse a kívánságot, amelynél természetesebbet, ugyebár, senki sem kívánhatott volna.
De a vadonban minden állat, aki csak látta, a legerősebb és a legkisebb is, kinevette. És okkal-joggal, hiszen csúffá tették: karmait lenyesték, fogait lereszelték, farkát a nyakára csomózták. Nem csoda, ha kinevették.
A pórul járt leopárd tehetett-e egyebet? Nagy magaszégyenletében úgy elbújt a sűrűben, hogy többé hír se jött felőle. A szép és okos leány pedig, aki túljárt a félelmetes és ravasz fenevad eszén, hamarosan a legdélcegebb és legbátrabb leopárdvadásznak lett a felesége. S azóta az öccsének is megjött az esze: többé nem hisz a hamis ígéretben.
afrikai népmese
Tordon Ákos feldolgozása
A szamárfülű királyfi
2011 április 6. | Szerző: Nők Lapja
A tündérek megígérték a királynak, hogy teljesítik a kívánságát, és azt is tudtára adták, hogy ők is ott lesznek a kis királyfi születésénél.
Kilenc hónap múlva a királyi párnak csakugyan fia született, s a tündérek felruházták a kis királyfit adományaikkal.
Az első tündér így szólt:
– Légy te a világ legszebb királyfia!
A második tündér így szólt:
Légy erényes és okos, ha megnősz!
A harmadik tündér pedig ezt mondta:
– Nőjön két szamárfüled!
S azzal a három tündér odábbállt, a kis királyfinak pedig nemsokára szamárfüle nőtt. A király rögtön megparancsolta, hogy készítsenek egy sapkát, amit majd a királyfi fejére húznak, hogy eltakarják vele a szamárfüleit. A sapkát elkészítették, fejére húzták a királyfinak, s az apja elrendelte, hogy ezt a sapkát mindig viselnie kell.
Telt-múlt az idő, s a kis királyi egyre szépült, napról napra szebb lett, s az udvarnál senki sem tudta, hogy szamárfüle van. Lassacskán felcseperedett, s amikor olyan idős lett, hogy kisarjadt a szakálla, és borotválásra lett volna szüksége, a király magához hívatta az udvari borbélyt, és így szólt hozzá:
– Meg kell borotválnod a királyfit, de ha elárulod bárkinek is, hogy szamárfüle van, akkor a halál fia vagy.
A borbély nagyon szerette volna elmesélni, hogy mit látott, amikor a királyfit borotválta; de hát a haláltól mégiscsak félt, s inkább hallgatott. Egy szép nap aztán elment gyónni, és így szólt a gyóntatójához:
– Tudok egy titkot, amit meg kell őriznem, de ha senkinek sem mondhatom el, hát belehalok, ha pedig elárulom, akkor megöl a király. Mit tegyek, atyám, adj tanácsot!
A gyóntatóatya így felelt:
– Eredj ki, fiam, a völgybe, áss egy lyukat a földbe, s mondd el a titkodat a lyuknak; mondd el annyiszor, amíg azt nem érzed, hogy megkönnyebbültél, s nem nyomja már a lelkedet; aztán temesd be megint a lyukat.
A borbély megfogadta a jó tanácsot. Kiment a völgybe, ásott egy lyukat, elmondta a lyuknak a titkát, s addig-addig ismételte, amíg meg nem szabadult a terhétől, aztán újra betemette a lyukat, és hazament megkönnyebbülten.
Azon a helyen, ahol a borbély a lyukat ásta, nemsokára nőtt egy nádszál. A pásztorok egyszer arrafelé hajtották el a nyájukat, s ahogy meglátták a nádszálat, levágták, és furulyákat faragtak belőle maguknak. Amikor játszani kezdtek a furulyájukon, a furulya megszólalt, és azt mondta:
– Szamárfülű a királyfi.
– Ez a hír lassacskán elterjedt az egész városban, s amikor a király is megtudta, megparancsolta, hogy vezessék elébe az egyik pásztort. Fel is hozták az egyik pásztort a király udvarába, s a király azt mondta neki:
– Fújj bele a furulyádba!
A pásztor belefújt, a furulya pedig megszólalt, ugyanolyan hangon, ugyanarra a dallamra:
– Szamárfülű a királyfi.
A király elkérte a pásztortól a furulyát, hogy maga is megpróbálja. Belefújt. – – Szamárfülű a királyfi – mondta a furulya.
Akárhányszor próbálta is a király, a furulya mindig csak ezt mondta, csak ezt az egy nótát fújta. A király magához hívatta megint a tündéreket, és megkérte őket, hogy tüntessék el a királyfi szamárfüleit.
A három tündér megérkezett, összehívatta az egész udvart, s megparancsolta a királyfinak, ott mindnyájuk előtt, hogy vegye le a sapkáját.
A királyi megijedt, szabódott, tiltakozott.
– Nem szabad levennem soha a sapkámat – mondta.
– Vedd le a sapkádat – mondták a tündérek.
Mikor aztán a királyfi végül mégis rászánta magát, és levette a sapkáját, a király, a királyné és maga a királyfi is boldogan látta, hogy nincs is neki szamárfüle.
– Ettől a naptól fogva a pásztorok nádszálból faragott furulyái soha többé nem fújták azt, hogy szamárfülű a királyfi.
Spanyol népmese
Ottlik Géza átdolgozása
Vőlegény a dobozban
2011 április 5. | Szerző: Nők Lapja
– Eridj már, te rongyos! Madárijesztőhöz nem megyek feleségül!
A szabólegényt úgy elkeserítették a szívtelen szavak, hogy még aznap este világgá ment. Egész éjszaka vándorolt, erdőn-mezőn, árkon-bokron át, s pirkadatkor egy házikóhoz ért. Ajtaján lakat, az ablakon át szép, nagy sonkát lehetett látni a konyhaasztalon. Az éhes szabólegény nem sokáig gyönyörködött benne, hanem felkapaszkodott a tetőre, és az öblös kéménykürtőből a konyhába ereszkedett. Éppen hozzá akart látni a sonkához, mikor lódobogást hallott. Az ablakon kitekintve útonállókat látott a ház felé közeledni.
„Fele sem tréfa” – gondolta megszeppenve. – Adnak ezek nekem sonkát!”
Körülnézett, hová bújhatna. A sarokban üres hordó állt, abba ugrott gyorsan bele. Hanem ki látott már ilyen hordót? Billenős feneke volt, s azon keresztül a szabólegény mély pincébe pottyant. Még jól körül sem tapogathatta magát a nagy esés után, mikor a hordófenék újra billent, s aranypénzek zúdultak a nyakába. Azután egy rókamálos mente érkezett fentről, tollas kalpag, ezüstsarkantyús csizma és más díszes ruhadarabok.
– Együtt van a ruhatáram! – örvendezett a szabólegény, aki már kitalálta, hogy a furfangosan megszerkesztett hordó a rablók föld alatti kincseskamrájának bejáratát leplezi.
Miután a rablók elmentek, a szabólegény beöltözött a drága, szép ruhákba, zsebeit megtömte aranypénzzel, és hazament. Mikor a szabómester leánya meglátta őt a fényes öltözetben, nem tudott hová lenni ámulatában. Hát még mikor a dolmányzsebben aranyakat hallott csilingelni! Felkiáltott:
– Kedvesem, ha te is úgy akarod, megtarthatjuk az esküvőt!
– Micsoda váratlan boldogság! – kuncogott a szabólegény. – Legyen hát három nap múlva a lagzi!
Ahány öregasszony volt a faluban, az három napon át mind sütött-főzött, kavart-kevert, cukrot tört, habot vert. Az esküvő napján megtelt az udvar cifra vendégekkel, aki pedig nem volt hivatalos a lakodalomba, az az ablak alá állt bámészkodni.
Minden készen volt már, csak a vőlegényt várták. Ekkor egy fiúcska furakodott át a tömegen, és jókora dobozt helyezett a menyasszony lába elé.
– Mit hoztál? – kérdezte a menyasszony.
– Mit hozhatott? – kérdezték egymástól a bámészkodók.
– A vőlegényt hoztam! – kiáltott a fiúcska, és már el is tűnt a tömegben. A menyasszony elképedve rántotta le a doboz fedelét. S ím, ott feküdt szépen összehajtogatva a parádés selyem-bársony öltöny, tetején a tollas kalpaggal. A kalpagra tűzött cédulán – melyet a násznagy kíváncsian felolvasott – ez állt:
Míg rongyokban jártam,
Rád hiába vártam.
Fényes dolmányt vettem,
S neked már jó lettem.
Nem engem szerettél:
A csizmát, a mentét.
Legyen élted párja
Kedvesed dolmánya!
Sosem kapott férjet az ostoba leány!
Bálint Ágnes
Kambodzsa 3.
2011 március 26. | Szerző: Nők Lapja
Sokat hallottam már arról, hogy a világnak ezen a táján megesznek tücsköt-bogarat, de az, hogy ezt szó szerint vegyem, fel se merült bennem. És lám, igaz. Kompra várva a Mekong partján menthetetlenül belesodródtunk egy heti vásárba.
Színes piaci forgatagot képzelj el, a “Lacikonyhák” fölött remegő trópusi hőséggel, fürjpecsenyével, szabad tűznél sütött rákokkal, halakkal, folyami teknősökkel, és Urambocsá’ roston sült sáskákkal, tücskökkel. Valamint… most kapaszkodj meg! csótányokkal. Utóbbin látszott, hogy a kambodzsaiak szaftos csemegéje, annál is inkább, mert olcsó, hisz rengeteg szaladgál belőle. Én is agyontapostam néhányat jártamban-keltemben, de furcsa mód egyszer se jutott eszembe, hogy akár be is kaphatnám őket – ezúttal se tettem.
Kambodzsa 2.
2011 március 25. | Szerző: Nők Lapja
A tízhónapos Suát méltán emlegetik csodagyerekként, hiszen néhány hetesen túlélt egy tetanusz fertőzést. (Ez tíz esetből legfeljebb egy gyermeknek sikerül!) Állítólag a szomszédasszony babonából hamut szórt az újszülött köldökcsonkjára, innen eredhetett a fertőzés.
A nagymama ott jártunkkor elmesélte, hogy ő még soha nem hallott a védőoltásról, ezért nem oltatta be várandós lányát sem annak idején. Egyébként születése óta ő neveli a kisfiút, és rettentő büszke rá, hogy annak ilyen erős a szervezete. Ha ezt a fertőzést kibírta, meglátjuk, ezentúl nem fog rajta a betegség! Úgy legyen.
Utazás a Holdba
2011 április 15. | Szerző: Nők Lapja
Elhatározták tehát, hogy arrébb viszik a templomot. Megparancsolták az asszonyoknak, hogy sodorjanak gyapjúból egy hosszú kötelet, azzal háromszorosan körbetekerték a templomtornyot, majd a falu összes lakója a szederbokorral ellenkező irányba húzni kezdte.
– Hó-rukk! Hó-rukk!
A kötél lassan-lassan engedett, a balzatiak pedig centiméterről centiméterre haladtak hátrafelé, miközben boldogan kiáltoztak:
– Elmozdult a templom! Sikerült, sikerült!
Mikor pedig a kötél elszakadt, s ők valamennyien egymásra hemperedtek a földön, rettentően elcsodálkoztak, hogy a templomuk bizony egy tapodtat se mozdult előre, sőt még a szederbokor is sértetlenül terpeszkedik a helyén.
Egy más alkalommal a falu lakói halvány narancssárga fényt pillantottak meg az ég alján.
– Tűz van! – kiáltották. – Verjük félre a harangot, készítsük a létrákat meg a vödröket!
Általános riadalom támadt. Amikor készen álltak a tűz eloltására, kérdezgetni kezdték egymástól, hogy hol is kezdjék az oltást.
– Arra, arra – mondta a polgármester. – Előre!
Kivonultak tehát vödreikkel és létráikkal a faluból, boldogan és büszkén, hogy lám, milyen gyorsan felkerekedtek a veszély hírére. És ekkor megpillantották a távoli erdő felett fölbukkanó hatalmas, narancssárga Holdat. Fény borította el a falucskát, de persze nem a tűzvész fénye.
Nem csoda hát, hogy az emberek sokat gúnyolták Balzat lakóit, s ez fölöttébb bosszantotta őket. A polgármester össze is hívta tizenkét tanácsadóját, s így szólt hozzájuk:
– Itt az ideje, hogy ország-világ előtt visszaszerezzük falunk jó hírét. Egy ízben, mikor a Hold feljöttét figyeltem az égen, támadt egy ötletem. Javasolom, hogy menjünk fel, és vegyük szemügyre alaposan. Mi lennénk az első emberek, akik a Holdra tennénk a lábunkat. Micsoda dicsőséget szerezhetnénk magunknak!
A tanácsadók tapsolni kezdtek.
– De – szólalt meg az egyik – hogyan érhetnénk el a Holdat?
– Nagyon egyszerűen – felelte a polgármester – Tizenhárman vagyunk. Valamennyien magunkkal hozzuk egy-egy szomszédunkat ez már huszonhat balzati. Mindegyik felgörget egy hordót annak a dombnak a tetejére, ahol a régi malom áll. Ha a huszonhat hordót egymásra állítjuk, olyan közel kerülünk a Holdhoz, hogy csak az ördög akadályozhat meg bennünket abban, hogy átugorhassunk rá.
Ahogy mondta, úgy is történt. Mihelyt telihold lett, nagy keservesen felgurították a huszonhat hordót a domb tetejére. A polgármester felmászott az egyik hordóra, kezében kötéllel és kampóval, amelyet beakasztott egy másik hordó dugójának a helyére, így húzta fel az első hordó tetejére. Majd felmászott a másodikra, és onnan felhúzta a harmadik hordót. A harmadikról a negyediket és így tovább.
A huszonhatodik hordón állva, a roppant magas torony tetejéről aztán lekiáltott:
– Közel vagyok már, nagyon közel! Csak egy kis híja, és a kezemmel is elérem Holdat! Küldjetek föl még egy hordót!
– Polgármester úr, az egész faluban nem akad több. Kérnünk kellene a szomszéd faluból!
– Hogy milyen kevés a sütnivalótok! – kiáltotta vissza a polgármester. – Vegyétek el alulról azt, amelyik a kezetek ügyébe esik!
A balzatiak erre kiemelték az első hordót, azt, amelyik az egész tornyot tartotta, és – bumm! – a hatalmas építmény egy szempillantás alatt leomlott a polgármester alatt, aki összevissza ütötte magát. A falusiak pedig elképedve, tátott szájjal állták körül, még megszólalni sem tudtak a megdöbbenéstől.
A mai napig sem értik, miért végződött ez a holdbéli utazás ilyen rosszul, amikor pedig olyan jól kezdődött.
Francia népmese
F. Nagy Piroska feldolgozása
Oldal ajánlása emailben
X