A két forintos

2011 március 23. | Szerző: Nők Lapja

Mikor éntőlem egyszer kis iskolás koromban azt kérdezte öreg tanítóm, hogy mi szeretnél lenni, azt mondtam rá:
– Forintos Gyurka.
– Hát aztán miért szeretnél te Forintos Gyurka lenni, mikor te Pajor Palkó vagy? – nevezetett tanítóm.
– Azért, mert engem akkor szidnak meg otthon, ha nem tanulok, Forintos Gyurkára pedig akkor haragszanak, mikor tanul.
Nem volt pedig ennek a fele se tréfa. Magam is ott voltam, mikor Forintos Gyurka eldicsekedett az apjának a szép írásával.
– Ezt nézze meg, édesapám. Azt mondta a tanítóm, olyan az írásom, mint a metszés, lehet még belőlem íródeák is.
Kevély Forintos Gergely haragosan lökte el maga elől az irkát.
– Micsoda bolondság ez már megint? A Forintos Gergely fia nem szorult arra, hogy betintázza az ujját.
No, akkor én nagyon szerettem volna cserélni Forintos Gyurkával, ráadásul még a nyeletlen bicskámat is neki adtam volna.
Hanem akkor nagyon megsajnáltam, mikor engem bevittek a városba tanulni, Gyurka meg otthon maradt malacot őrizni. Pedig még az édesapám is közbenjárt érte.
– Vétkezik kelmed, Forintos uram, hogy azt a jó eszű gyereket elfogja az iskolából.
– Elég az, ha írni-olvasni megtanult –dörmögött az öreg forintos. – Ámbátor annak sem veszi hasznát. Az apja hírből se ismeri a betűt, mégis megsüvegeli még a földesúr is.
S olyan kevélyen nézett apámra, hogy az arába szaladt tőle a vér. Hanem azért csak úgy csendesen szólt:
– No, no, Forintos uram, senki se vallott még azzal szégyent, amit tud. A kelmed fia se lenne azzal kisebb ember, ha tudományt szerezne a gazdasága mellé.
Ahogy így szót váltanak, éppen benyitott az uraság Gáspár hajdúja, nagy tisztességtudással. Forintos uram fölfújta az ábrázatát, s nagy leereszkedve kérdezte:
– No, mi jót hoztál, Gáspár?
– Ezt a levélkét hoztam Forintos uramnak. Tessék elintézni, tisztelteti szépen az uraság. De úgy, hogy már ebéd után ott legyen.
Forintos uramnak leesett az álla, de azért csak fölbontotta a levelet, s úgy tett, mintha olvasna. 

– Köszöntetem a nagyságos urat, mondd meg, hogy ebéd után a magam személyében ott leszek.
Gáspár hajdú csak lekapta a fejét, aztán fölkapta az egyik kezét is, a másikat is, a szája elé tartotta mind a kettőt, de még úgy is kilátszott mind a harminckét foga, olyan jóízűt nevetett. Már a másik utcába is befordult, de még onnan is behallatszott a nagy jókedve.
Az öreg Forintos úgy meg meredt, akár a kapubálvány. Mi lelhette ezt a vénembert? Kivette a zsebéből az összegyűrt levelet, kisimogatta a tenyerén, forgatta előre-hátra, de csak nem tudott vele mire menni. Utoljára odaintette a fiát:
– No, tudós úr, most mutasd meg a nagy tudományod. Mi van ebben az írásban?
Gyurka majd a bőréből bújt ki örömében, ahogy a levelet olvasta.
– Arra kéri az uraság édesapámat, hogy hajtasson át hozzájuk egy lovat ebéd után. A városba akarnak menni, de megsántult az ostorhegyesük.
Kevés Forintos Gergely a feje búbjáig elvörösödött, s olyan rengő léptekkel ment a belső szobába, mintha ki se akarna többet jönni. De kisvártatva csak kijött, s csöndesen megcirógatta a gyerek szöszke fejét.
– No, fiacskám, vedd elő a kalamárist. Van-e még benne tinta?
– Van, apám – mondta a gyerek, s csodálkozva emelte apjára a szemét.
– No, hozzad hamar, sebesen. Levelet írsz az uraságnak. Szépen engedelmet kérsz, hogy délután nem adhatunk lovat, mert nekünk is szükségünk van rá. Beviszlek a városba, beíratlak a nagy iskolába, hogy szégyent ne vallj, mint az édesapád. De így írd ám, érted-e, tudós kis deákom!
 Móra Ferenc

A kényes öltöztető baba

2011 március 22. | Szerző: Nők Lapja

Vasárnap reggel kilenc óra volt. Kati úgy lustálkodott az ágyban, mintha még hajnal sem derengett volna.
– Ejnye kislányom! – szólt rá Juliska néni. – Miért nem kelsz már fel?
– Azt hittem, te nem akarod, hogy felkeljek! – magyarázta ártatlan képpel Kati.
– Igazán? – csodálkozott Juliska néni. – És miből gondoltad?
– Abból, hogy nem jöttél ide, felöltöztetni engem!
– Hát te nem egyedül szoktál öltözködni? – kérdezte Juliska néni.
Most Katin volt a csodálkozás sora. Annyira meglepődött, hogy még a száját is nyitva felejtette.
– Persze, hogy nem! – mondta azután sértődötten. – Anyukám öltöztet!
– Mosdani sem tudsz egyedül?
– Mosdani se! – Katinak már legörbült a szája.
– És fésülködni?
– Azt se! – Kati hüppögni kezdett. Juliska néni lehajolt hozzá és megcsókolta.
– Ne sírj! – vigasztalta kedvesen. – Nincs semmi okod rá. Csak kár, hogy nem tudom a gondjaidra bízni azt a buta, kényes, öltöztető babát.
Kati abbahagyta a sírást, és felült az ágyban.
– Milyen öltöztető babát? – kérdezte kíváncsian.
– Úgy se érdekes most már! – legyintett Juliska néni. – Szerettem volna neked adni. Rengeteg bajom van azzal a szeszélyes babával. Már háromszor visszaszökött hozzám.
– Miért szökött vissza? – Kati egyre izgatottabb lett.
– Mert a kis gazdája nem viselte gondját. Nem fürdette, fésülte mindennap és nem öltöztette át legalább háromszor.
– Hol van? – Kati feltérdelt az ágyban.
Juliska néni a szekrényhez lépett, és kiemelt onnan egy rózsaszínű baba-bőröndöt. Mikor felnyitotta, kiderült, hogy gyönyörű, csipkés, fiókos ágy belül. A rózsás paplan alatt feküdt az aranyszőke, copfos baba, világoskék hálóingben.
– Milyen szép! – kiáltotta Kati. – Hogy hívják?
– Tündér Csillának. – mondta Kati néni, és kihúzkodta a fiókokat, amelyek színültig tele voltak fehérneműkkel, ruhákkal, fejkötőkkel, színes topánkákkal. A legalsó fiókban még tükör, fésű, kis mosdókesztyű, szappan és fogkefe is akadt.
Kati mohón a baba felé nyújtotta mindkét karját:
– Tessék nekem adni! – rimánkodott.
– Nem tehetem! – rázta meg a fejét szomorúan Juliska néni. – Mert rám is megharagszik. Hiszen hallotta, mikor azt mondtad nekem, hogy sem mosakodni, sem fésülködni, sem öltözködni nem tudsz egyedül. Akkor hogyan tudnád rendben tartani Tündér Csillát?
– De tudok! Igenis tudok! – tört ki Katiból a sírás. – Mindent tudok egyedül! – ugrott ki elkeseredetten az ágyból.
– Akkor az előbb füllentettél?! – kérdezte Juliska néni szigorúan.
– Nem füllentettem – szégyellte el magát Kati. – Azt akartam mondani, hogy még nem próbáltam, de azért lehet, hogy tudok!
 – Az más! – derült fel Juliska néni arca. – És most meg akarod próbálni… Tündér Csilla kedvéért.
– Igen! Rögtön megpróbálom! – indult Kati a fürdőszoba felé.
– Várj egy pillanatig! – állította meg Juliska néni hangja. – Figyelmeztetlek, hogy az egész műveletet hibátlanul kell végrehajtanod, különben Tündér Csilla tőled is megszökik!
– Hibátlanul? – nézett rá megszeppenve Kati. – Egy kicsit sem segítesz nekem?
– Sajnos nem lehet. ¬– felelte Juliska néni sajnálkozva. – Mert akkor az egész nem érvényes. Én nem leszek mindig veled. Viszont egy teljes héten át mindennap gyakorolhatod. Én pedig megmondom, jól csináltad-e.
No és azt is, ha kihagytál valamit. Jó?
– Igen! – sikkantott egyet örömében Kati, és már szaladt is mosakodni.
Igenám! De bizony több dolgot is összekavart, s ki is hagyott bizonyos műveleteket. Például a kezét, épp csakhogy egy pillanatra tartotta a víz alá, az arcát pedig meg sem érintette. Elfelejtette megmosni a fogát, és a haja is kócos maradt. A ruháját fordítva vette föl, cipője fűzőjétől pedig majd hanyatt vágódott. Juliska néni elmagyarázta neki, legközelebb hogyan csinálja helyesen. Kati igyekezetét szelíd mosollyal viszonozta.
Juliska néni másnap már csak három dologban talált kivetni valót, beleértve azt is, hogy Kati nem vetette be az ágyát.
Harmadnap már csak kétszer szólt, negyednapra csak egyetlen hiba maradt. De az olyan kis apróság volt, hogy egyedül Juliska néni éles szeme vette észre.
Az ötödik napon Kati végre teljesen hibátlanul elvégzett mindent, olyan sorrendben, ahogyan helyes. Este, amikor az ágyához ment, a paplan tetején megpillantotta Tündér Csilla babát. Kati boldogan ölelte magához. És ne higgyétek, hogy csak első nap maradt nála! Soha többé nem hagyta el Katit. Mert a kislány rendesen gondját viselte, fürdette, fésülte, öltöztette.
Kati anyukája nem győzött ámuldozni a nagy változáson.
– Biztos, hogy az én Katikámat adtad vissza? Nem cserélted el véletlenül? – kérdezte nevetve Juliska nénitől, mikor másnap telefonon felhívta.
– Én? Semmiről sem tudok! Tündér Csillát faggasd ki erről. Ez a szeszélyes öltöztetőbaba varázsolta el a kislányodat!
 Szepes Mária

A fazekas

2011 március 21. | Szerző: Nők Lapja

Egyszer egy fazekas áruját fuvarozta. Útközben elszundított a bakon. Arra hajtott a cár, Iván Vasziljevics hintója. A cár megelőzte a fuvaros szekerét. Odaköszönt neki.
– Béke utadra!
A fazekas felkapta a fejét:
– Alázatosan köszönöm jókívánságodat és kívánom neked is.
– Te bizony elaludtál!
– Elaludtam, uram. Megbízhatsz abban, aki dalol, de abban ne bízzál, aki elalszik.
– Okos ember vagy fazekas, az ilyen embereket szeretem. Kocsis, lassabban hajts! Mondd nekem fazekas, mióta folytatod mesterségedet?
– Ifjúságom óta fazekaskodom s most már meglett ember vagyok.
– Hát a családodat el tudod-e tartani?
– Eltartom, pedig se nem szántok, se nem boronálok, se nem aratok s fagy sem árt énnekem.
– Igazad van, fazekas, de van ám más baj is a világon.
– Van, uram. Én háromféle bajt ismerek.
– Miféle három bajt?
– Első baj: a gonosz szomszéd; második baj: a rossz feleség; harmadik baj: az ostobaság.
– Mondd, mit gondolsz, melyik a legnagyobb baj?
– Gonosz szomszédot ki lehet kerülni. Rossz asszonytól meg lehet szabadulni, ha már elég a gyerek. De az ostobaságtól sohasem lehet megmenekülni, az örökre megmarad.
– Tiszta igazság, fazekas! Bölcs ember vagy. Hallgass csak rám: te értem és én érted! Ha ludak repülnek el Oroszország felett, kihúznál-e belőlük akár egy tollacskát is, vagy hagynád-e őket nyugodtan tovább repülni?
– Ha nekem úgy esik jól, hagyom őket békésen repülni. Máskülönben egészen megkopasztom őket.
– Fazekas, állítsd meg a lovadat! Meg akarom nézni az edényeidet.
A fazekas megállt s kirakta áruját.
A cár megnézte az edényeket s három agyagtálat választott ki.
– Tudnál-e nekem ilyeneket készíteni?
– Mennyi kellene?
– Három fuvarral.
– S mennyi időt adsz hozzá?
– Egy hónapot.
– Már két hét múlva elvihetem a városba. Én érted s te értem!
– Jól van fazekas.
– Ott leszel-e a városban, uram, mikor elhozom az árut?
– Ott leszek, a kereskedőnél szállok meg.
A cár elhajtott a városba s elrendelte, hogy minden háznál csakis agyagedények legyenek. Ne legyen semmiféle más edény, se ezüst, se cin, se réz, se faedény ne legyen.
A fazekas meg elkészítette a cár megrendelését, és áruját elhozta a városba. A vásáron odalovagolt hozzá egy gazdag bojár. Azt mondta:
– Adj Isten, fazekas.
– Alázatosan köszöntöm.
– Add nekem az egész árudat.
– Nem lehet, már elkelt.
– Mit számít? Nesze, itt a pénzem. Ha még nem kapták munkádért bért, nyugodtan elfogadhatod. Mit kérsz érte?
– Minden tál telemérve pénzzel.
– Hagyd el, fazekas, sok lesz!
– Jól van, no. Egyiket tele pénzzel, a másikat ingyen. Áll az alku?
Így hát megcsinálták a vásárt.
– Te értem s én érted!
Megtöltötték a tálakat s megint kiöntötték. Addig töltögették az edényeket, míg nem maradt egy csepp pénze sem, tál meg még volt tömérdek sok. A bojár látta, hogy rosszul áll a dolga. Hozott hazulról még több pénzt. Már sok tálat halmoztak fel, de megint csak elfogyott a pénz, áru pedig még mindig maradt bőségesen.
– Mit tegyünk, fazekas?
– Miért voltál olyan kapzsi? Semmit se lehet tenni. Tisztellek, becsüllek -, de mégis: tudod mit? Húzd el a szekeremet a palotába, akkor tied az árum s a pénzt is visszaadom.
A bojár húzódzkodott: a pénzt is sajnálta, meg restelkedett is. De nem volt mit tegyen, végül mégis csak beleegyezett.
Kifogták a lovat, a paraszt felült a szekérre, a bojár meg nekirugaszkodott az igának.
A fazekas lenn a bakon dalolgatott, a bojár meg mind jobban nekifeszült.
– Meddig húzzalak?
– Ennek a háznak az udvaráig.
A fazekas még vidámabban dalolt, magasra felállt a bakra. Egyszer csak meghallotta énekét a cár. Kiszaladt az erkélyre, ráismert a fazekasra.
– Hozott Isten, fazekas!
– Köszöntelek, felséges uram!
– Hát te micsodával jössz?
– Az Ostobasággal!
– Bölcs ember vagy, fazekas! Értettél hozzá, hogy tégy túl az árudon. Bojár, vesd le pompás köntösödet és csizmádat, s te, fazekas, vesd le a kaftánt és a nyírfakéreg-bocskort. Vedd fel a parasztcsuhát, bojár; te meg, fazekas, öltsd fel a bojár öltözetét. Ügyesen adtál túl árudon, fazekas! Keveset dolgoztál, sokat kerestél! De te, bojár, nem tudtad rangodat megőrizni. Nos hát, fazekas, repültek-e erre ludak?
– Igenis, uram repültek!
– S kihúztál-e belőlük bár egy tollacskát is, vagy hagytad-e őket békében tovább repülni?
– Uram, egészen megkopasztottam őket!

(orosz népmese)

Vackor és a hó

2011 február 25. | Szerző: Nők Lapja

 

Héjj! Hajj!

Hóóóóóóóó!

Málna utca huszonhétben
Azonnal és szerencsésen
Szállást kapott hát
A boglyos,
Lompos,
Loncsos
És bozontos,
Piszén pisze kismackó.

Jolán néni csak azt mondta:
– Ülj le nálunk, te pisze. –
A csöpp lányka,
Zsuzsi nevű unokája
Kézen, azaz mancson fogta:
– De énmellém ülj ide.

Igen szíves volt vele
A macska, a fekete,
Mikor nevét dorombolta:
– Mörrenmorcogi Micó! –

És még azt is hozzátette,
Vackorunknak kedveskedve:
– Egy kis tejet nem iszó?

Héjj! Hajj!
Hóóóóóóóó!
Jókor kapott szállást éppen
Málna utca huszonhétben
Az a pisze kismackó.
 

Mert már éjszaka
A hófelhők fenn az égen
Kihasadtak sorra, szépen,
És hullott a hó fehéren,
Hullott a felhők hava.
 

Hó!Hó!Hó!
Hulladozott Budapestre
Im, reggelre
Fehér takaró.

 
Hó! Hó! Hó!
Hó ragyog házrengetegen,
Hó az utcán,
Hó a teren,
A köveken,

A síneken,
Hó fehérlik Halászbástyán,
Országháza kupoláján,
János-hegyen,

És még mindenféle hegyen,
Fehér, ropogó!

 

Néz ki ablakán, s nosza –
Brummog repeső kedvében
Vackor, a bocsok bocsa:
– Hóha, hóha,
hóha, hó!

Ami fehér hull az égből,
Talán csak nem az a hó?
Néz nagy boldogan körül,
És vidám kedvében Vackor

Akkorákat ugrik akkor,
Majdnem elröpül:
– Hóha, hóha,
hóha, hó!

Alig vártam ezt a percet,
Mikor végre hull a hó.

Tapsol nagyokat,
És repeső víg kedvében
Tovább-brummogat:

– Hóha, hóha,
hóha, hó!

Nem sok medve láthat ilyet,
Mikor hullván hull a hó.

S tovább-brummog:
– Hóha, hó!
Ezt a csudás fehér havat
Megkóstolni volna jó!

 

Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!

Málna utca huszonhétben
Áll az ablak előtt szépen,
Áll egy háromlábú széken
És a sűrű hóesésben
Gyönyörködik az a boglyos,
Lompos,
Loncsos
És bozontos,
Piszén pisze kismackó.

Vackor hómackót csinál
Ó, hó, hóóóó!
Ó, de szép a hó!
Nézi ablakán a boglyos,
Lompos,
Loncsos
És bozontos,

Piszén pisze kicsi Vackor,
S olyan szépet érez akkor,
Hogy nincs arra szó.
 

Fehér a világ.
Nézdel ablakán az apró
Kölyökmackó,
S hát az ablak csupa jégvirág!

 

Kinn az udvaron
Jolán néni unokája,
A csöpp Zsuzsi guggolászva
Játékba merül nagyon.
 

Mit mesterkedik?
Keze alatt a sok hóból
Egy hóember kikerekedik.

 

Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Bámulja a kismackó.
Ő is futna már,
Futna ki, hol két barátja
Zsuzsi munkáját csudálja,
S a hóembert körüljárja,

S kezd épp rikogató táncba
Gerzson s Bendeguz komája:
A kecske és a szamár.
 

Hanem futna csak,
Mert szól Jolán néni szépen:
– Kötelességemnek érzem,
hogy a bajtól óvjalak,
Nesze sapka, sál, cipő!
Ezek nélkül ilyen apró,

Meztélábas kölyökmackó
Könnyen megnáthásodik ám,
Olyan ez a télidő.

 
Cipő?
Húzza hát!
Aztán a nagy piros sállal
Bebagyulálja nyakát.
Fejére pedig,

Boglyos barna bozontjára
A csöpp svájcisapkát vágja,
Úgy hetvenedik:
 

– Hóha, hóha,
hóha, hó!
Egy nagy hómackót csinálni,
Ez a sok hó arra jó!
S megy Vackor, megyen,

Nem is megyen, hanem szalad,
Nem is szalad, hanem lohol,
Vágtat a havas udvarra,
Hoppsza, sebesen!

 

Mindjárt nekiáll,
Hogy a frissen hullott hóból,
A sok jóból
Egy nagy hómackót csinál.

A hóba hasal.
Előbb belenyal,
Aztán hógolyót gyúr s hopssza,
Úgy a ház falának dobja,
Hogy porzik a fal.

Aztán hóha, hó!
Ugyan nekiveselkedik,
Ügyeskedik,
Mesterkedik,
Csak a hómackó a gondja,
S nem bánja, hogy a bozontja,

Füle-orra,
Az a pisze, csupa hó.
Készen is hamar!
Kerekít olyan hómackót,

Olyan nagyot, nem is aprót,
Amilyet ugyan hiába
Próbálna bárki utána,
Akármennyire akar.

 
Szén a két szeme!
Csak úgy villog ki a hóból,
Olyan fekete.

Szája fésű.
És az orra?
Jolán néni kabátgombja.
 

Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Büszke is a kismackó.

Barátja mind körülállja:
Balról Bendeguz komája,
Jobbról Gerzson, száját tátja,
Jolán néni unokája,
A csöpp Zsuzsi is csudálja,
Vele fekete macskája,

Mörrenmorcogi Micó,
Kinek nagy volt bámulása,
S csak ezt mondta egyre-másra:
– Óóóóóóóó!

Egy rakáson ennyi hó!
Hogy egy ilyen
Apró kölyökmackó milyen
Nagy tehetséggel bíró!

Kormos István
 

A rest macska

2011 február 24. | Szerző: Nők Lapja

– De a macskát megverhetem? – kérdezte a legény.
Megvonta a vállát a lány, hogy felőle verheti a legény a macskát, ahogy csak tetszik.
Megegyeztek, megesküdtek, összeköltöztek. Az ember egész nap dolgozott, a fiatalasszony egész nap heverészett. Ha meg nem heverészett, elment szomszédolni. Ha nem szomszédolt, akkor sétált. S ha se nem heverészett, se nem szomszédolt, se nem sétált, akkor evett vagy aludt. Az udvart fölverte a gaz, a házat fölverte a piszok, a kemence ajtaját beszőtte a pók, mert a fiatalasszony véletlenül sem nyitotta ki, hogy meleg ételt főzzön.
Egy nap az ember munkába indult. Mielőtt indult volna, így szólt a macskához:
– Hallod-e, te macska, azt parancsolom neked, hogy amíg én odavagyok, minden munkát végezz el. Takarítsd ki a házat, délre főzz meleg ételt, fonj egy orsó fonalat, mert ha nem, úgy megverlek, holtodig megemlegeted.
A macska a tűzhely mellett szunyókált, úgy hallgatta az emberi beszédet. Hallgatta a fiatalasszony is, közben a vállát vonogatta, hogy lám, a férjének elment a maradék esze is. Aztán megkérdezte a férjét:
– Kend miért bíz olyasmit a macskára, amit nem tud?
– Tud, nem tud, mindegy – felelte a férje –, ha meg nem teszi, amit parancsoltam, úgy megverem, három napig moccanni sem bír.
Azzal elment a dolgára.
Az asszony meg nézte, leste a macskát, hogy hozzálát-e a munkához vagy sem. A macska bizony nem mozdult. Rászólt hát szigorúan:
– Végezd el a munkádat, különben megkeserülöd!
Elment ő is. Alkonyodott, mire hazajött. A macska akkor is a tűzhely mellett szunyókált. A szobát nem takarította ki, meleg ételt nem főzött, az orsó fonalat nem fonta meg.
– No – mondta a fiatalasszony a macskának –, ebből baj lesz.
Az is lett. Megjött az ember, körülnézett, látta, hogy a parancsának nem lett foganatja.
– Most megkapod a magadét – mondta.
Azzal a macskát a felesége hátára rakta, félkézzel fogta, a másik kezével csépelte. Nyávogott a macska, majd kinyávogta a lelkét. De a fiatalasszony még keservesebben panaszkodott, mert a macska kínjában összevissza karmolta a hátát.
Nohát, hogy a verésnek vége lett, a fiatalasszony hazafutott az anyjához, s elpanaszolta, mi történt.
– Mit tegyek, édesanyám, jaj, mit tegyek? – kérdezte a fiatalasszony.
– Mást nem tehetsz, lányom, ha csak azt nem, hogy a macska helyett elvégzel mindent – mondta az anyja.
A fiatalasszony megfogadta, hogy akármilyen parancsot kap a macska, ő elvégzi. Aztán hazament a nagy fogadalommal.
Reggel csakúgy történt, mint előző nap történt volt. Az ember, mielőtt dolgára indult volna, rászólt a macskára:
– Hallod-e, te macska – mondta neki –, mire megjövök, kitakarítod a szobát meg a konyhát.
– Ki én, édes uram – felelte a fiatalasszony.
– Meleg ételt főzöl délre, hogy legyen mit ennem, mikor megjövök a munkámból.
– Főzök, édes uram – mondta a fiatalasszony.
– Fonsz egy orsó fonalat.
– Fonok, édes uram – mondta a fiatalasszony.
– Mert ha nem teszed meg, amit parancsoltam, ma kétszer annyi ideig verlek, mint amennyit tegnap vertelek.
– Nem kerül rá sor, édes uram – mondta a fiatalasszony.
Fölkapta a fejét az ember, s odanézett a feleségére.
– Mit karattyolsz? – kérdezte. – Nem vagy te macska.
– Az nem vagyok, de én jobban tudok beszélni vele, mint te, majd megmagyarázom neki, hogy mit hogy kell csinálni.
– Akkor nincs semmi baj – mondta az ember, s elment a dolgára.
Még át sem lépte a küszöböt, a fiatalasszony máris hozzálátott a munkához. Kitakarította a szobát, begyújtott a tűzhelybe, vizet tett a tűzre, krumplit hámozott, tyúkot vágott, megfőzte az ebédet. Mikor az ebéd elkészült, kitakarította a konyhát is. Aztán fonni kezdett.
Delet harangoztak, megjött az ember. Körülnézett, aztán így szólt elismerőn:
– No, ma a macska jó munkát végzett. Így legyen ezentúl is, különben jön a macskaverés.
– Így lesz, édes uram – felelte a fiatalasszony.
S azóta boldogságban, békességben élnek mind a hárman.
Az ember, az asszony meg a macska.

 Kolozsvári Grandpierre Emil

Heltai Gáspár fabuláiból

2011 február 23. | Szerző: Nők Lapja

A békákról, akik királyt kívántak

Hajdanán a békák nagy nyugalomban és félelem nélkül laktak a tavakban, mert senki nem kergette, nem üldözte őket. E jó dolgukban felfuvalkodván összedugták a fejüket, és úgy határoztak: királyt kérnek maguknak a fenséges Jupiter istentől. Egybegyűlve a sok béka, jó hangosan kiáltozni kezdett Jupiterhez, hogy ők bizony király nélkül semmiképpen nem lehetnek. Jupiter, látván bolondságukat, erősen kacagni kezdett rajuk. De a békák csak folytatták a kiáltozást: „Jupiter, Jupiter! Királyt kívánunk, királyt adj minékünk, mert nem akarunk anélkül lenni tovább.” Jupiter úgy döntött, megkönyörül ezeken az ostoba jószágokon, legyen nekik királyuk, ha annyira akarják. Egyszer csak egy jókora, régi, korhadt fahasábot vetett le az égből a tóba, hogy az lenne a békáknak királya. Amint a tőke az égből aláhullott a tóba, nagyot huppant a vízbe, és a békák úgy megijedtek, hogy rögtön alászálltak a tó fenekére. Egy kis idő múlva a békák közül az egyik lassacskán feldugta a fejét, hogy lássa, miféle királyt adott nekik Jupiter. Mikor megpillantotta, hogy az bizony csak egy korhadt fahasáb volna, egybehívta a békasereget, hogy jöjjenek el szerencséltetni a királyt. Nagy félelemmel gyűlt egybe a békanépség, hogy tiszteletüket tegyék a királynak és szerencséltessék őt. Csakhogy mikor meglátták, hogy ugyan nem sok élet van benne, hiszen csak egy mohos fahusáng, nagy szitkozódással csúfolni kezdték az élettelen királyt. Aztán lassacskán felkuporodtak a hátára, mert arra végül is jó volt, hogy ráüljenek. Újra csak elkezdtek Jupiterhez kiáltozni, hogy adjon nekik más királyt. Jupiter engedett a kívánságnak, és meghallgatva könyörgésüket, egy nagy, vörös csőrű gólyát küldött nekik. Amint a gólya közéjük csapott, rögtön munkához látott a csőrével: aprította-ette a békákat, ahol csak érte. Látva a békák, mi történik, igen bánkódtak és panaszkodtak. Újra csak Jupiterhez kiáltottak e nagy kegyetlenséget látva, hogy cselekedjen valamit. Ezt felelte erre Jupiter: „Mikor királyért könyörögtetek hozzám, nem akartam néktek küldeni. Aztán adtam egy jámbor, együgyű és engedelmes királyt. De ti megutáltátok és csúfolni kezdtétek. Aztán kitartó fohászkodásotokra adtam ezt a mostanit, aki eleven és elég gyors. De azt is immár eluntátok, és ismét csak mást kívántok. Kicsoda győz így tinéktek kedvetek szerint királyt válogatni? Azért most már ez a ti királytok. Ha engedtek néki, jól jártok, ha nem, hát a bőrötökkel fizettek érte.”
Azért uralkodik azóta is a gólya a békák felett.

Két egérről

Egyszer a mezei egér összetalálkozott a háziegérrel. Behívta a házacskájába, és jól tartotta makkal, dióval, árpával, mindenfélével, azután békével elbocsátotta. Nem sokkal később a házi egér betért a mezei egérhez, és ő is meghívta vendégségbe a házához. Ott bevitte egy pincébe, ahol mindenféle eleség volt, és így szólt: „Édes barátom, vígan lakjál! Egyél, ím látod, hogy van bőven. Efféle jó eleséggel lakom én mindenkor.” Így felelt a mezei egér: „Meg kell hagyni, jól vagyon dolgod.” Mikor épp a legjobban lakmároztak, egyszer csak beállított a kulcsár, és nagy zörgéssel kezdte az ajtót nyitogatni. Megijedve az egerek, gyorsan szertefutottak. A házi egér befutott a régi, jól ismert kis lyukába, de a mezei egér nem ismerve semmilyen lyukat, ide-oda szaladgált, és épphogy csak el tudott menekülni. Mikor a kulcsár elment, és az ajtót bezárta, előbújt a házi egér, és így hívta a mezei egeret: „Mit bánkódol e kevés futásért? Lám megijedtél. Légy vígan. Egyél csak a jó eledelből.” Így felelt a mezei egér: „Legyen tiéd a jó eledel és nagy uraság. Lakjál vígan, ha meg nem rettent a mindennapi veszedelem. Én azt akarnám, hogy otthon volnék. Ott, noha nincsenek különféle drága eledelek, de békességesen élek, és minden rettegés nélkül vagyok. Félelem nélkül eszem azt a keveset, ami énnékem vagyon; senki nem háborgat, sem kerget. Te pedig mindenkor retteghetsz, szoronghat a szíved, a háznak minden zegzugában egérfogó vagyon. A sok macskának meg se szeri, se száma. Nyughatatlan dolog a te dolgod. Így hát elbúcsúzom most tőled.”
Azóta élnek külön a mezei és a házi egerek.

Laik Eszter átdolgozása

Prampampuli

2011 február 22. | Szerző: Nők Lapja

 Megharsant a trombita, valahányszor megjelent mókás alakjával, égnek álló piros hajával, krumpliorrával, fülig érő mosolyával. Hosszú, pepita kabátjában, sárga, bő nadrágjában, három számmal nagyobbra méretezett cipőjében, csetlő-botló lépteivel körbejárta a porondot. Zúgó tapsvihar fogadta estéről estére, mert ő volt az a várva várt tréfamester, akit csak úgy ismert a publikum, hogy a nagy Prampampuli, a bohócok bohóca. Kacagtató mókázásaitól csak úgy zengett a hatalmas cirkusz nézőtere! Ám szem nem maradt szárazon, ha bő kabátja kifogyhatatlan rejtekeiből egymás után elővarázsolt különfélébbnél különfélébb hangszerein elkezdte szívfacsaróan gyönyörű zenéjét játszani. De pillanatok alatt tudott átalakulni zenebohócból artistává. Ilyenkor váratlanul harsányan elkiáltotta magát:
– Produkcióóó!
A zene elhalkult, a zenekar, amely folyamatosan kísérte az attrakciót, csak szüntelen dobpergéssel jelezte, hogy most valami izgalmas, elképesztő esemény tanúi lesznek a nézők. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelte a bohóc nyaktörő mutatványait ott fenn a magasban, a trapézon. Tarkabarka nyitott esernyőjével egyensúlyozott a kötélen, alatta pedig a félelmetes mélység! Könnyed tánclépéseit izgatottan követte több száz figyelő szempár. Amikor pedig véget ért a mutatványa, a hálás közönség óriási tapssal jutalmazta, melyet Prampampuli széles vigyorral, mély meghajlással zsebelt be estéről estére.
Vajon tudták-e ezek az emberek, mekkora erő, bátorság, ügyesség kellett e produkcióhoz, és mennyi munka előzte meg minden egyes napon ezt a csodás élményt, amit nyújtott? Bizonyára nem gondoltak ők erre. De Prampampulinak ez jelentette az életét. Veszélyes élet, mégis mily gyönyörű!
Így ment ez hosszú, hosszú évekig, amíg csak bele nem fáradt. Egy alkalommal megtörtént a baj. Gyakorlás közben megszédült, a kifeszített kötélen elvétette a lépést. Először a védőhálóba, onnan pedig a lendület miatt a homokba huppant. Amikor magához tért és felült, a porondmestert látta maga előtt. Fekete öltönyében szétterpesztett lábbal tornyosult fölötte. Szigorú arccal, gorombán nézett rá a cirkusztársulatának vezetője. Gondolkodás nélkül kiadta az útját a bohócnak:
– Sajnálom, öregem – etette oda fölényesen –, hogy eljárt feletted az idő. Azt ajánlom, szedd össze a cókmókodat, reggel már ne is lássalak itt! Le is út, fel is út!
A megdöbbent Prampampulinak a porondmester kegyetlen szavai a szívéig hatoltak. Mit volt mit tennie, búcsút kellett mondania a cirkusznak. Hűséges társai, a társulat tagjai hajnalban szomorúan kísérték el a város határáig.
Szegény Prampampuli pedig ment, mendegélt céltalanul, amerre a lába vitte. Hamarosan egy sűrű erdőhöz ért. Ereje fogytán, fáradtan leült egy vadalmafa tövébe. Hátát a fa törzsének támasztotta, fejét búsan lehorgasztotta. Mi több, el is aludt. Álmában az erdő tündére szállt oda hozzá, és így szólította meg:
– Sose búsulj, jó Prampampuli! Tudom, hogyan bánt el veled a szívtelen porondmestered. Jobbat érdemelsz. Az emberek szeretnek téged, szükségük van rád. Menj és derítsd jókedvre őket! Indulj, ne tétovázz! Hamarosan társakra lelsz, akik segíteni fognak neked utad során.
A tündér elröppent, magával vitte az álmot. Prampampuli felébredt. Hirtelen egy alma pottyant az ölébe. Éhes volt, hát jóízűen megette a váratlan adományt. Halljatok csodát! Úgy érezte, hogy friss életerő szállt a tagjaiba. Pillanatok alatt megfiatalodott! Fel is pattant ültéből. Ekkora tüneményes dallamot hallott a közelében. Széttárta az egyik bokor ágait. A tisztáson két parányi embert pillantott meg. Az egyik harmonikán játszott, a másik pedig a zeneszóra énekelt és táncolt gyönyörűségesen.
Amikor a törpék észrevették, hogy valaki figyeli őket, abbahagyták rögtönzött játékukat. A harmonikás úgy tett, mintha ismerné a bámészkodót. Megszólította:
– Jó napot, uram! Csak nem te vagy az a híres, nevezetes bohóc, akit Prampampulinak hívnak? Az én nevem Edömér. Hű társam – mutatott a kis hölgyre – Trallala, a feleségem. Téged a gondviselés küldött hozzánk. Ha mi hárman összefognánk, rendkívül pompás társulatot alkotnánk. Én harmonikáznék, Trallala, amint hallhattad, gyönyörűen énekel, te pedig, mint tudjuk, remekül mókázol. Szórakoztassuk együtt a közönséget! Sok szomorú ember él ám a világon, akik nevetés híján, elkeseredésük miatt boldogtalanok. Mi segíthetnénk rajtuk. Nosza, pillants csak ebbe a csodalátcsőbe!
Prampampuli egyik ámulatból a másikba esett. Ám a törpe terve roppant megtetszett neki. Hát még amikor belenézett a feléje nyújtott messzelátóba! Nem akart hinni a szemének. Először egy beteg kislányt látott maga előtt. Anyja sírdogált az ágya szélén ülve. Aztán forgatni kezdte a távcsövet. Mindenfelé bánatot, keserűséget látott.
Csöppnyi tanakodás után nekivágtak a nagyvilágnak mind a hárman. Amerre jártak, mindenfelé mosolyt fakasztottak, boldogságot vittek az emberek szívébe. Örömre, vidámságra szomjazva várták a háromtagú társulatot szerte a világon, városokban, falvakban egyaránt.
Idővel eljutott a hírük a Krampa cirkuszhoz is. A társulat örömmel értesült Prampampuli sikeres fellépéseiről. Üzentek neki, hogy visszavárják, mert a régi vezető helyére új és igazságos igazgatót választottak. A gonosz és féltékeny porondmester pedig szégyenében elbujdosott, koldusként járja a világot.
Amikor Prampampuli a két törpe, Edömér és Trallala társaságában megérkezett a Krampa cirkuszhoz, örömünnepséget rendeztek a tiszteletükre. Azóta is minden este együtt lép fel a három vidám barát a hálás és nagyérdemű közönség előtt.
Holnap legyetek ti is a vendégeik!

 Hegedűs Ilona

Elrettentő példa

2011 február 21. | Szerző: Nők Lapja

 Valahányszor szóba kerültek valahol, az arcok felderültek, máris kuncogott
mindenki, s mint megnyitott zsilipből az áradt, sorra kerültek az abelsbergiek
viselt dolgai.

És az már igaz:
minden abelsbergi történet mosolyt, ha nem éppen harsogó nevetést fakasztott…

 Egyik csodálatos
történetük arról szólt, hogyan félemlítették meg elrettentő példájukkal a
vakondokokat.

Az eset régen
történt, azaz nagyon régóta mesélik az abelsbergiekről…

Az abelsbergi
határban, különösen tavasszal és ősszel, nagyon elszaporodtak a vakondokok. A
falu határában a szép tavaszi vagy őszi virágoktól tarka legelőket, selyemfüvű
réteket elcsúfították a szapora vakondtúrások, a rétek virágos testén púposodó
koromfekete, földszínű kelések.

– Mit tegyünk? –
törték a fejüket az abelsbergiek.

Sokszor összeült az
elkeseredett és tanácstalan falusi tanács, de hiába szedték össze az eszüket,
nem találták a bajból kivezető utat. Csak a bíró sóhajtott fel ilyenkor:

– Meglátjuk,
polgártársak, odalesz a jó füvünk, a bársonyos rétünk, és nem lesz szénánk…

De egy nap, a nagy
és tanácstalan keserűségben, hirtelen bekövetkezett a váratlan fordulat, amely
nemcsak megbolygatta a falu életét, hanem a kupaktanácsot is nagy tettekre
készítette…

A dolog azzal
kezdődött, hogy valamelyik kora őszi reggelen egy kis, kíváncsi vakondok
kidugta a fejét a túráson, és idegesen mozgatva pici, piros orrát,
beleszippantott a jó illatú rétbe. Az egyik községbeli gazda éppen arra kószáló
fia, a faluszerte ismert Gosel – a neve megmaradt, mert a hálás kupaktanács
feljegyeztette örök időkre Abelsberg „aranykönyvébe” – észrevette a kíváncsi
vakondokot, megfogta, az ingébe dugta, és hazavitte a faluba. Volt egy öreg,
használaton kívüli kalitkája, abba zárta, s apja bíztatására elvitte a
községházára.

A falu piacterének
közepére egy asztalt állítottak, s azon közszemlére rakták ki a kalitkába zárt
„fekete szörnyeteget”. A falu népe átkozódva, fenyegetőzve nézegette a
pellengérre állított bűnöst. Igaz: a kalitka előtt lármázó emberek nem zavarták
a bezárt bársonyos, csillogó fekete szőrű kis vakondokot. Ide-oda futkosott a
kalitkában, két lábra ült, s körmeivel a szőrét fésülgette, aztán a rácshoz
futott, kidugta az orrát, mókásan fintorogva beleszagolt a nagyvilágba, s
bohókásan borzolgatta bajuszkájának pindurka szálait. A dühös falubéliek pedig
elhatározták, hogy példásan megbüntetik a kis bűnöst.

De most kezdődött el
a baj, mert hiába hozták meg egyhangúan az ítéletet, abban semmiképpen sem
tudtak megegyezni, hogyan hajtsák végre.

Végül a
polgármesternek jó ötlete támadt!

– Emberek! Ez a
bűnös – mutatott a kalitkában hátsó lábain kucorgó, a mellsőkkel a bajuszkáját
borzolgató vakondokra – a föld megrontásával vétkezett, ezért a földdel
bűnhődjék! Élve kell eltemetni!

Nagy csend támadt az
első pillanatban.

– Ez az igazi
megoldás! – kiáltották végül az emberek.

A tanácsbeliek
felkapták a kalitkát, a kisbíró hozott egy ásót, a tömeg menetté formálódott,
valamelyik házból még zászlót is hoztak, és valamennyien megindultak a rétre.
Itt aztán megadták a módját az ítélet végrehajtásának. A kisbíró kiásta a
lyukat, az egyik tanácsbeli felolvasta a vakondoknak a szigorú ítéletet,
méghozzá jó hangosan, hogy a többi vakondok is hallja, és okuljon belőle. Aztán
kivették a kalitkából a kis állatot, a bíró elé vitték, aki eltört egy pálcát
felette, és hangos szóval hirdette:

– Nincs kegyelem!

Óvatosan odavitték a
frissen ásott gödörhöz, beletették, és gyorsan behányták földdel. A kisbíró még
meg is taposta a vakondok „sírját”. Egy darabig még ácsorogtak körülötte, aztán
elégedetten indultak a falu felé, hangos szóval, széles taglejtésekkel
magyarázva egymásnak, hogy milyen példás ítéletet hoztak.

Azt már nem látták,
hogy a hátuk mögött a kis vakondok felett lassan megmozdult a föld.
Felpúposodott, nőtt, nőtt az új vakondtúrás a porhanyós föld tetején, és a
selymes szőrű kis bűnös kidugta a fejét, és csillogó cipőgombszemével a
távolodót, magukkal elégedett falubeliek után nézett…

Ha a vakondokok
nevetni tudnának, talán még kacagott is volna.

Német népmese

Koncsek László feldolgozása

 

A kis ködmön

2011 február 19. | Szerző: Nők Lapja

 Lement a leány, s amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.
Már odafönt nem győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:
– Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.
Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon.
– Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?
– Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. – Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, ő is rákezdte a sírást.
Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.
– Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová vesztek.
Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt.
– Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?!
– Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk – felelt rá az asszony –, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!
Itt elbeszéltek neki mindent, úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.
A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett.
– No – azt mondja –, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja.
Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:
– Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?
– Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.
– No hát majd felszállítom én – mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.
„No – gondolta magában –, akadtam már egy bolondra.”
Megint ment, mendegélt, talált egy embert. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:
– Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?
– Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.
– No, majd világossá teszem én – mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.
„No – gondolta magában –, akadtam már második bolondra is.”
Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:
– Hát kend, nénémasszony, mit csinál?
– Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök.
– Sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.
Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. „No, hála Istennek – gondolta az magában –, megtaláltam mind a három bolondot.”
Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

 Arany László

A tűzmadarak és a Víz alatti szörny

2011 február 18. | Szerző: Nők Lapja

    Bármekkora volt is a távolság, a varázserővel bíró nyilak mindig célba találtak.
    Ez a remek vadász, aki egyben bátor harcos is volt, a mindennapokon csak a fehér és a sárga nyilat használta.
    Egy nap lelőtt egy szarvast. Tüzet rakott és megsütötte az állat egyik combját. Miután megette, lefeküdt, hogy aludjon egy kicsit. Míg aludt, két Tűzmadár szállt le az égből, felkapták és elvitték őt messze nyugatra, majd egy magas hegy tetején óvatosan a földre helyezték.
    Mikor a harcos felébredt, olyan vidéken találta magát, ahol még soha sem járt azelőtt. Le akart ereszkedni a völgybe, de bármerre fordult, mindenfelé meredek sziklafallal övezett mélységet látott maga körül.
    Hirtelen orkán zaja hallatszott, és a hegy megremegett…
    A Tűzmadarak ura szállt felé. Miután mellé ereszkedett, így szólt hozzá:
    – Ne félj, nem akarok neked semmi rosszat. Fogadd el, hogy most itt maradsz velünk, és én leszek a nagyapád. Bátor vadász vagy, és úgy tűnik, a nyilaid is kitűnőek. Nemsokára kemény küzdelemben kell részt vennem, és te segítesz majd nekem!
    A harcos elbűvölve és megilletődve kérdezte, mit kellene tennie. A Tűzmadarak ura elmagyarázta neki:
    – A Tűzmadarak sorsa az, hogy a gonosz szellemek ellen harcoljanak. Nos, te velünk együtt fogsz küzdeni ellenük. Családommal örök időktől fogva ennek a hegynek a tetején élünk, de nem tudjuk felnevelni kicsinyeinket, mert a tó mélyéről minden évben egy szörny emelkedik ki, hogy felfalja őket. A Víz alatti szörnynek két feje van, és egész testét kemény kőpikkelyek borítják, melyeket hegyes csőrünk sem képes felsérteni. Ha segítesz megölni ezt a szörnyet, testvére leszel a Föld minden madarának, és azok védelmezni fognak téged!
    A Tűzmadár a fészkéhez vezette a harcost, és megmutatta neki hat, éhségtől síró fiókáját.
    – Látod, még kicsik, de ahogy kinő a tolluk, eljön értük a szörny, hogy felfalja őket.
    A harcos elővett övéből egy marék kukoricaszemet és az éhező fiókáknak nyújtotta. Attól kezdve minden vadat, amit csak elejtett, a kis Tűzmadaraknak adott.
    Egy nap a madárfiókák szülei azt mondták neki:
    – Végtelenül kedves vagy fiatal rokonaidhoz, de közeledik az idő, amikor eljön a Víz alatti szörny. Menjünk, üljünk fel egy hegycsúcsra, ahonnan jobban megfigyelhetjük.
    A második napon napfelkeltekor iszonyatos vihar jelezte a szörny érkezését. A tó vize forrni kezdett, óriási gőzfelhők borították be a tavat, majd két rettenetes, pikkelyekkel borított kerek golyó emelkedett ki a vízből: a szörny két feje!
    Amikor a Víz alatti szörny megindult a hegy oldalában a fészek felé, a Tűzmadarak irtózatos rikoltással támadtak neki. Szemükben tűzvillámok cikáztak, sok ezer szikrát gyújtva csapkodták a szörnyet.
   De jaj! Semmi sem kezdte ki a szörny mellvértjét. Tovább kapaszkodott, és elérte a fészek szélét. A Tűzmadarak riadtan kiáltották a harcosnak:
    – Most lőj, ha segíteni akarsz!
    A rézbőrű tegezéből kivette fekete nyilát, és az íjára helyezte. Megvárta, míg az egyik vörös pofa kitárul, és abban a pillanatban, amikor a szörny fel akarta falni az egyik fiókát, a torkába lőtt.
    – Nesze – kiáltotta –, nyeld le ezt a varázsszert!
    Irtózatos reccsenés hallatszott. Az undorító fej szilánkokra szakadva repült szét, mert a fekete nyíl valójában egy jávorfa volt. De máris közeledett a fészek felé a második fej.
    A harcos nagyot kiáltva lőtte ki vörös nyilát:
    – Itt van még egy, mindjárt megérzed!
    A második fej, ahogyan az első is, szétrobbant, mert a vörös nyíl valójában egy nagy hegyi fenyő volt. A szörny teste a fal teljes hosszában, mennydörögve zuhant alá, majd alámerült a tóban.
    Ekkor a világ négy sarkából több ezer madár érkezett, ide-oda röpdöstek örömükben. A Tűzmadarak ura ekkor így szólt:
    – Megmentetted a kicsinyeinket, ezért mostantól fogva a madarak testvére vagy. Ezentúl megvédünk minden veszélytől. Akarod, hogy visszakísérjünk a hazádba?
    A férfi egy pillanatig elgondolkozott, majd azt felelte:
    – Nem! Folytatni akarom a szörnyek pusztítását.
    Ettől a naptól kezdve a harcos azzal tölti idejét, hogy a világot járva, négy mágikus nyilával küzd a gonosz szellemek ellen, és az indiánok az egész földön mindenütt nyugodtan alhatnak.

Indián legenda
Réz Mihály fordítása