A szelek szigete
2011 február 16. | Szerző: Nők Lapja
Nem voltak még vitorlás hajók, hiszen a manapság szanaszét kóborló szelek még nem dagasztották a vitorlákat. Az emberek csak evezős csónakokkal és hajókkal járták a vizeket, ez pedig nagyon fáradságos volt, sok ember erő kellett hozzá, és az utasok, áruk csak lassan értek céljukhoz.
Néhány dúsgazdag kereskedő azonban – hatalmas hajóikat ezer meg ezer evezős rabszolga hajtotta a kikötőből kikötőbe – hallott valamit a szigeten lakó szelekről, és elhatározta, hogy munkába fogja őket.
Jól tudták, hogy a szabad szelek önszántukból erre soha rá nem szánják magukat, ezért hát cselt eszeltek ki ellenük.
Legnagyobb hajójukat telerakták édes, mámorító borral, és odaeveztek a szelek szigetéhez. Partra szálltak, és azonnal összebarátkoztak egy vidám szélforgataggal meg egy könnyelmű forgószéllel.
Végül is addig-addig, hogy az egész szélnemzetséget lakomára hívták hajójukra.
Jöttek is a szelek boldogan, mert kedvükre való volt a vidám élet, és ittak, daloltak egész álló nap késő éjszakáig.
A jeges északkeleti és a viharos zivatarszél nem ismert mértéket az ivásban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen csak vad természetük szerint cselekedtek. De az már meglepő volt, hogy az enyhe, lágy szellőcskék is olyan sok édes-mézes bort ittak, hogy egykettőre megártott nekik. Eleinte finoman, kedvesen dúdolgattak, zümmögtek, később azonban már csak gagyogni és dadogni tudtak, végül egyik a másik után elszenderedett.
Csak a szelek ősöreg ükapja, a nagyhatalmú orkán tartotta még magát. A ravasz kereskedők azonban rajta is kifogtak. Ők maguk csak egy-egy kis kortyot ittak minden pohárból, a többit az asztal alá öntötték. Így éberek is józanok tudtak maradni. Az ősöreg orkán pedig egyszerre csak mély basszus hangon hortyogni kezdett.
Erre vártak a kereskedők! Gyorsan fel a horgonyt! Evezősök, munkához! – és már ki is futottak a part mellől a nyílt tengerre, fedélzetükön az egész szélnemzetséggel.
A hajó már messze-messze járt, a nap is delelőre hágott, mire a szelek végre ébredezni kezdtek. Megrémültek fölöttébb igen, mikor észrevették, hogy ismeretlen vizekre vitte őket a hajó, messze távol szigetüktől.
Nagy nehezen kidörgölték az álmot a szemükből, és éktelen dühvel vendéglátóikra vetették magukat.
Úgy felkorbácsolták a tenger vizét, hogy a hatalmas hajó fölborult, és elmerült a hullámokban.
A szelek azonban többé nem nyugodhattak, vad száguldással járják a nagy vizeket. A szigetüket kerülik.
Bejárták és bejárják ma is az egész világot, mind a tengereket, és gyakran tombolnak dühükben, üvöltenek és ordítanak, máskor meg vágyódásukban elérzékenyülve susognak és sóhajtoznak, mindig és mindenütt régi, elveszett hazájukat, a szelek szigetét keresik. De hiába!
Soha többé nem lelnek rá a végtelen világóceánon.
Német népmese
Fazekas László átdolgozása
A három csibe
2011 február 15. | Szerző: Nők Lapja
Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.
A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be.
Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:
– Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót!
Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elésült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:
– Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!
A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére.
Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát.
A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett a maga csibenyelvén.
A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:
– Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indult el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.
S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának.
Alit telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot.
Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörögött neki, nem nyitotta ki az ajtót.
Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapul a ház egyik falához, a róka beakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág.
Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete – hess! – beröppent.
– Nyissátok ki, de tüstént! – morogta vészjóslóan a róka.
– Hát csak gyere, ha tudsz! – ingerkedett a fehér csibe.
A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:
– No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!
A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét.
A három pelyhes, a fekete, a vörös meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak.
Legyetek ti is a vendégeik!
Francia népmese
Timár Éva átdolgozása
Brazil népmesék
2011 február 14. | Szerző: Nők Lapja
A kisfiú, a szamár és a kutya
A kisfiú egy nap szamarával és kedvenc kutyájával fáért ment az erdőre. Mikor a sűrű közepére ért, összeszedett egy csomó tűzifát, ránézett a szamárra és így kiáltott:
– Ráteszem ezt a rakás tűzifát ennek a szamárnak a hátára!
A csacsi akkor visszanézett rá és így válaszolt:
– Persze, hogy nem te fogod vinni.
A kisfiú nagyon elcsodálkozott, hogy a szamár megszólalt, mindjárt futásnak is eredt, hogy számot adjon az apjának erről a csodáról. Alig kapott levegőt, mire hazaért, de azért így szólt: – Apám, épp tűzifát szedtem az erdőben és mikor összegyűjtöttem egy rakományra valót, s azt mondtam, hogy fel fogom tenni a szamár hátára, erre az rám nézett és így szólt:
– Persze, hogy nem te fogod vinni.
Az apa végigmérte fiát és bizalmatlanul ezt mondta neki:
– Most már hazudozol is, fiam? Ki látott ilyen ostobaságot, az állatok nem tudnak beszélni!
Ebben a pillanatban a kutya, aki a fiúval együtt jött haza az erdőből, gazdája védelmére kelt:
– Igazat beszél, én is ott voltam és láttam mindent.
Szegény paraszt nagyon megijedt, mert azt hitte, hogy a kutyát megszállta az ördög, fogta a fejszéjét, és felemelte, hogy lesújtson vele.
Akkor azonban még különösebb dolog történt. A fejsze remegni kezdett a kezében és reszketegen így szólt:
– Gazdám, vigyázz, még megharap ez a kutya!
A leveles állat
Ráunt a párduc arra, hogy a róka állandóan becsapja és elhatározta, hogy odacsalja az odújához. Elhíresztelte, hogy meghalt és lefeküdt a barlangja közepén, halottnak tettetve magát.
Minden erdei állat odajött, hogy megnézze a tetemet és örvendezzék. A róka is eljött, de bizalmatlanul csak messziről tekintgetett a tetem irányába. A többi állat háta mögül kiáltott:
– A nagyanyám, mikor meghalt, háromszor tüsszentett. A tüsszentés a halál igazi jele!
A párduc, hogy megmutassa, mennyire igazán meghalt, háromszor tüsszentett. A róka hahotázva futott el.
A párduc mérgében úgy határozott, hogy akkor fogja elkapni a rókát, mikor az inni megy. Szárazság volt abban az évben és csak egyetlen kis tó maradt, ahová inni járhattak az állatok. A párduc letelepedett a tó közelében és várta, hogy megjelenjék gyűlölt ellensége. A róka még soha nem volt ilyen szomjas. Három napig bírta, aztán eldöntötte, hogy valami cselhez folyamodik, hogy inni tudjon. Talált egy méhkast, kilyukasztotta és egész testét bekente mézzel. Aztán belehempergőzött az avarba, a levelek a bundájára tapadtak és egészen befedték. Akkor azonnal odament a tóhoz.
A párduc alaposan megnézte, s így szólt hozzá:
– Micsoda szerzet vagy te, még soha nem láttam ilyet!
– A leveles állat vagyok – felelte a róka.
– Akkor ihatsz.
A róka erre belemászott a vízbe és nagy élvezettel szürcsölni kezdte. A párduc csak nézte-nézte, bizalmatlanul, milyen sokat iszik ez a furcsa állat, mint aki napok óta nem jutott vízhez. Így szólt hozzá:
– Mennyit iszol, leveles állat!
Közben azonban a víz megpuhította a mézet és a levelek elkezdtek leválni a róka testéről. Mikor a ravaszdi már eleget ivott, az utolsó levél is lejött róla, és a párduc végre felismerte ellenségét. Azonnal rávetette magát, de a róka gyorsabb volt, és kicsúszott a karmai közül.
Ladányi-Thuróczi Csilla fordítása
FÜSTMESE
2011 február 11. | Szerző: Nők Lapja
A füst köhögve mászott fölfelé az öreg kéményben. Többször is meg kellett állnia, zsörtölődve, derekát fájlalva gubancolódott meg gomolygott egy darabig, csak aztán folytatta az útját. Alighanem megint levegő ment a tüdejébe.
Pár hónapja még sufni volt, igaz, annak is öreg, ócska, utóbb ajtaja is bedőlt, teteje is beázott. Rétegelt lemez falai felhólyagosodtak, mint nyáron az emberek leégett háta, a föld közelében meg kirojtosodtak, mint egy indiános típusú farmernadrág alja. Nem is nagyon lepődött meg, épp csak felszisszent, mikor a gazda nekiesett, és felaprította mindenestül. Nagy forgolódva már csak azon mesterkedett, hogy földre zuhanó darabjai minél kevésbé üssék meg magukat. Úgy kuksolt aztán, nagy kupac aprított fa képében az új sufni sarkában, várta, hogy alaposan kiszáradjon, hogy jöjjenek a hidegek, és ismét csak a gazda hasznára lehessen.
– Tudod, amúgy is untam már – mesélte a fiatal sufninak, aki nem hurrogta le ugyan, de nem nagyon szenvedhette az öreg okoskodásait, és tüntetőleg kifelé nézett az ablakán, várta, hogy megjelenjen a gazda, belépjen, és a satupadon gyaluljon kicsit, vagy éppen beverjen pár szöget a gerendákba, s felakasszon rájuk egy-két ott kallódó szerszámot.
– Tudod, amúgy is untam már – kezdte újra, mert látta, hogy a fiatal sufninak máshol jár az esze, nem csoda, erős fából van kiszabva, csak úgy bűzölög a friss festéstől, ilyen korában bizony az öreg sufni sem igen hallgatta meg, amit a szuvas csontú vénemberek összefecsegnek.
– Tudod, amúgy is untam már – fogott bele harmadszor, végtére is ideje aztán van bőven, s már a fiatal sufni sem reménykedett benne, hogy legalább a kislányok kiszaladnak hozzá a kert végébe, babákat hoznak, rongyokat, kosarakat és csapkodják az ajtót, vagy énekelgetnek bebugyolált kicsinyeiknek.
– … szóval untam már, hogy mindenem folyton elnehezedik, falaim úgy felszívták az összes esőt, mintha csak szivacsból lettem volna, ilyenkor úgy húzott lefelé az anyaföld, majd összerogytam, s ha egy kicsi szélnek sikerült átfurakodnia a csontjaim közt, rögtön panaszosan nyekeregni kezdtem. Azon izgultam, nehogy még végül belém költözzön a szú, mert akkor egész éjszaka nem tudok aludni a percegéstől, ráadásul be sem jutok a házba tűzifának, hanem gyorsan eltüzelnek a kertben, füstömet pedig szertekapkodja az első bolondos fuvallat. Mennyire más hideg télen forró, bodros gomolyagként, elegánsan kilibbenni egy hosszú kéménykürtőn. Mintha csak szivarozna az a ház, és én lennék kövér virzsíniája illatos füstje! – az öreg sufni jó részletesen mesélt, mert látta, hogy a fiatal elfelejt kifelé bámulni ablakszemével, és mintha elmélázna a hallottakon.
– Jól van, öreg, mondd csak, ami a lelkedet nyomja, ha téged elvisznek, attól fogva úgyis csak a szél huhogását hallgatom majd – törődött bele.
– Meg a fülesbaglyokét – világosította fel az öreg.
– Meg a denevérek vinnyogását – toldotta meg a fiatal.
– Meg a macskákét, úgy rínak, mint a kitett kisgyerekek – tódította az öreg.
– No meg a sün pöfögését – hümmögött a fiatal.
– Akár egy mini gőzmozdony – ecsetelte az öreg.
– No meg a kutyák kórusa – fordította a szót a fiatal.
– Ide-oda pattog a hangjuk a völgyben, mint a labda – morfondírozott az öreg.
Még egy sereg rejtélyes hangot megvitattak, mígnem egy mélykék őszi estén eljött az első begyújtás ideje. Pár nap alatt áthordták az öreget a kandallóba, ahol a rosszkedvű tűz szépen elmajszolta a korhadt gerendák, pudvás oldalfalak darabjait. Elégedetlenül pattogott közben, egy öreg bajuszkefével vörhenyes bajszát pödörgette, csak úgy cirregtek belőle a szikrák. Állítólag valamelyik rokona mennydörgős mennykő volt az égi udvarnál, ezért aztán ő csupán az első osztályú tűzifát kedvelte, a többiről meg az volt a sommás véleménye, hogy mind kóbor tüzeknek való, hitvány eledel.
Mérgesen, felibe-harmadába nyammogta hát el az öreg sufni anyagát, így aztán az a szegény ritkás, kesze-kusza füstként caplatott a kémény négyszögletű kijárata felé, melyen már néhány kíváncsi, korai csillag is be-bekukkantott hunyorogva.
Mikor végül feltornázta magát a kémény peremére, egész megszédült örömében. Mindig is erre vágyott, beülni a levegő csúszdájába, megindulni lefelé, és hatalmas hálóként szétterülve lassan megülepedni a tetőkön, a faágak villáiban, a nedvességtől náthás, csöpögős fényű villanyoszlopokon. No meg persze másokkal találkozni közben.
Egy varjú röptében kitépett a füstből egy kis gomolyagnyit, és csőrével ügyesen, pillanatok alatt, koromfekete lélekmelegítőt kötött belőle a párjának. Aztán egy óvatlan mozdulatot tett, és a fekete mellényke lepottyant a földre. Egy szállására igyekvő egérke máris felkapta, s nagyon megörült neki, gondolta, lesz mibe pólyálgatnia ezer kicsinyét. Cikázva futott, nehogy egy korán kelő bagoly lecsaphasson rá, de amilyen szeles volt, nem nézett a lába elé, felbukfencezett, a habkönnyű ruha pedig kiröppent a kezéből. Apró szélfióka vette kezelésbe, maga előtt rugdosta, mint kisfiúk a frissen hullott vadgesztenyét, mindaddig, míg a szél-anyuka fülön nem csípte s mérgesen vissza nem lódította őt a fészekbe. Veszélyes ám a kisebbfajta szélnek odakinn kódorogni késő este! Most egy autó jött arra, a füst-pamatka felragadt a recés kerékre, s addig pörgött-forgott, míg a karosszéria icipici résén be nem jutott az utastérbe. A hátsó ülésen orrát az ablakra tapasztva, az üvegre párát fúvogatva, a párarétegbe ábrákat rajzolgatva egy kisfiú üldögélt, hazafelé számolgatta a házakat. Egyszer csak szimatolni kezdett, és bár kicsit szörcsögött is hozzá, hiszen nem mindig fújta ki rendesen az orrát, valami finomat érzett, és elmosolyodott.
– De jó kis füstszag, mindjárt itt a tél – mondta, az öreg füst pedig boldogan bújt meg a kicsi orrüregben.
Lackfi János
A mi autónk
2011 február 10. | Szerző: Nők Lapja
Messze lakunk a várostól, a házak itt olyanok, mint a virágok a zöld réten. Az egyik sárga, a másik piros, de van fehér meg kék is. Mi, gyerekek, egész nap az utat bámuljuk, amely kígyózva halad a város felé, autó autó után száguld rajta szakadatlanul, mintha sohase akarna vége lenni. Mi csak nézzük, nézzük az autókat, és néha úgy érezzük, mintha mi magunk is utaznánk, de sajnos, nem jutunk el soha sehova.
Reggel néhány gyerek mégiscsak elmegy a városba. Autóbuszon utaznak. Iskolába mennek.
Mi otthon maradunk nagymamával, mert apa, anya már korán elmentek a városba dolgozni. Nagymama csak egy van, édesanyánk édesanyja. A szomszéd gyerekek is mind átjönnek hozzánk. Nagymama vigyáz ránk, nagyon szeret bennünket.
Nagyokat játszunk együtt, és ha elunjuk a játékot, kimegyünk virágot szedni. Nagymama ilyenkor szüntelenül azt mondogatja:
– Vigyázzatok! Vigyázzatok! Az útra ki ne menjetek! Kicsik vagytok, még elgázol benneteket valamelyik autó. Nem szabad kimenni az útra!
Nem is megyünk, pedig szeretnénk nagyon. Fölülnénk az utóbuszra, és bemennénk a városba. Vennénk valamit. Édesapám zsömlét szokott hozni a városból, anyám cukrot, az iskolások színes papírt. Rágógumit nem hoz senki.
Nagyon szeretnénk rágógumit venni. Pénzünk is van rá. Megtakarítottuk.
Tudja mindenki, hogy szeretjük a rágógumit, de nem hoznak. Anya azt mondja, látni se akar bennünket, amint rágjuk, apa azt mondja, hogy a gumi piszkos. Az iskolások nem mondanak semmit, de iskolából jövet ők is gumit rágnak.
Nagymama néha vigasztalni akar bennünket.
– Ha én bemegyek a városba, egészen biztosan hozok nektek rágógumit.
– Mi is elmehetünk veled? – kérdezzük ilyenkor, de nagymama nem válaszol. Szívesen magával vinne bennünket, de már nem lát jól, hallása is gyönge, no meg hogy is vihetne magával ennyi gyereket ilyen veszedelmes úton? Hiszen még ő maga sem lenne biztonságban.
– Mit vennél magadnak a városban, nagymama? – kérdezgetjük tovább.
– Autót.
Fillérenként rakosgatta össze a pénzt. Régi vágya teljesül majd, ha bemegy a városba. De mikor lesz az?
Néhány iskolás rendőr-egyenruhát kapott az iskolában meg fehér kesztyűt. Ők már jól ismerik a közlekedési szabályokat. Átvezetik a kicsiket, öregeket az úton, megállíthatják az utókat, nehogy valakinek baja történjék.
– Vigyél el a városba iskola után – kérleltem a bátyámat. Neki is van egyenruhája meg fehér kesztyűje, s én nagyon büszke vagyok rá.
– Jól van. Elviszlek – ígérte.
Este sokáig nem tudtam elaludni az izgalomtól. Bátyám előbb álmosodott el. Amikor elaludt, fölpróbáltam a rendőrsapkáját meg a kesztyűjét.
Bátyám másnap valóban elvitt a városba bennünket. Nagymama is velünk jött. Legszebb ruháját vette föl, a fejére selyemkendőt kötött. Mi is megmosdottunk, megfésülködtünk, és a kezünkben szorongattuk a pénzt – rágógumira.
Először autóbuszon utaztunk, aztán gyalog mentünk a városban.
Ha át akartunk menni az úton, a bátyám intett, megálltak az autók meg a kerékpárok. Még a troli is megállt. Szép nyugodtan, biztonságosan mentünk át a másik oldalra.
Bementünk egy boltba. Rágógumit vettünk. Szép színes papírba volt csomagolva.
Körülvettük nagymamát. Rágcsálva kérdeztük.
– Veszel autót, nagymama?
– Veszek.
Mindnyájan bementünk vele az üzletbe, odaálltunk a pult elé.
– Kérek egy autót – mondta nagymama -, olyan kulcsosat, amit föl lehet húzni, és sokáig szalad.
– Sárgát vagy kéket tetszik?
– Sárgát kérek – felelte nagymama, és ránk nézett.
A kiszolgálónő becsomagolta az autót, és odaadta nagymamának. Azt hitte, odaajándékozza valamelyikünknek.
Nagymama azonban a táskájába tette az autót.
Az utcán várt ránk a bátyám.
Neki is vettünk rágógumit.
Azt mondta, hogy stramm fickók vagyunk.
Most újra itthon vagyunk, de tudjuk, hogy akármikor újra bemehetünk a városba, mert a bátyám diákrendőr. Nagyon büszkék vagyunk rá.
Rágjuk a rágógumit.
Nagymama fölhúzza a sárga autót, leteszi a ház előtt a sima földre. Az autó szalad, fordul. Körülüljük, és mi is benne utazunk.
Utakat rajzolunk a földre, jelzőtáblákat állítunk.
Nagymama csak ül a karosszékében, és mosolyog.
Este elteszi az autót, de tudjuk, hogy másnap újra ideadja.
Nagymamát nagyon szeretjük, ki sem tudná mondani, hogy az autó csak az övé.
– A mi autónk – mindig így mondja.
Lesz majd nekünk igazi autónk is, akkor majd mindennap bevisszük nagymamát a városba. Lehet, hogy a mi autónkat is megállítja majd egy diákrendőr. Ilyenkor megállunk, megvárjuk, amíg a gyerekek biztonságosan átmennek a túloldalra. Aztán rágógumit rágva vígan továbbhajtunk. A kis házak mellett pedig, amelyek olyanok, mint a virágok a mezőn még egy virág nyílik akkor ki: a mi autónk garázsa.
Ela Perocci meséje
ARANYKORALL, A CÁPAFIÚ
2011 február 9. | Szerző: Nők Lapja
Messze, a Fülöp-szigetek partjainál, hol a hegyek sárkány módjára köpködik a tüzet, vihart mormogó égbolt alatt, öblösen kavargó vizek felett volt egyszer egy ember és egy asszony. Sárból-sásból kicsi kunyhót tapasztottak a nagy sziklafal oldalába, ott éldegéltek ég és föld között.
Egy szép napon az asszony gyermeknek adott életet. Nyúlánk volt a teste, oldalán uszonyok nőttek, szájában tűhegyes fogak. Cápa volt ez inkább, nem is gyerek.
– Ne sírj, te asszony, ha megszülted, csak a miénk már – mondta a szegény halászember, mert ugye, mi más lett volna a mestersége. Bölcső gyanánt vesszőkosarat szerkesztett a fiának, azt leeresztették a tengerbe, ott lubickolt a kicsi naphosszat. Szülei Aranykorallnak nevezték el, így hívták ugyanis a Cápakirálynőt, s ők azt remélték, pártfogásába veszi majd elsőszülöttjüket.
Apja varázsfüvet szedett neki a parton, édesanyja azzal fűszerezte a tejét, ízlett is a cápafiúnak. Tíz nap alatt kinőtte a sáskosarat, szülei karjukban vitték át egy közeli barlangöbölbe. Ott is tovább táplálták varázsfűvel, s újabb tíz nap alatt a fiú hatalmas, gyönyörű cápává serdült. Szülei azt gondolták, így már rábízhatják az óceánra, elbúcsúztak tőle, megsimogatták, és hazamentek.
Egyik éjjel azonban az édesapa felserkent gyékény-nyoszolyáján:
– Álmot láttam, te asszony, a fiam jött elébem, nagy útra indul, kérte, segítsek rajta!
– Jaj, szegénykém, szirtek megsebzik, halászok kifogják!
– Asszony, tudod jól, Aranykorall cápafiú, kalandoznia kell hát, hogy büszke cápa lehessen. Egy napon tán még a Királynővel is találkozik.
Másnap éjjel a halász varázsfűvel, csirketollal és kókuszdióval a kezében a partra sietett. Jöttén a cápafiú kiemelkedett a habokból, és hagyta, hogy szülei hosszan öleljék-csókolgassák.
Fogott ekkor az apa hét csirketollat, feltörte a kókuszdiót, annak tejébe varázsfüvet morzsolt, és a folyadékkal bekente fia testét.
– Akit ennek a fűnek ereje oltalmaz, földön és vízben sebezhetetlen lesz.
Aranykorall teste ragyogott, erősen és bátran fickándozott a habokban, édesanyja meg is tapsolta örömében. A fiú percet se késlekedett, úszott, egyre úszott, mígnem Kenala, a cápaherceg barlangjához ért.
– Emberszagot érzek! Ki merészel háborgatni? – mordult fel Kenala.
– Ne neheztelj rám, herceg! Asszonytól születtem, de testvéred vagyok! Elhagytam szüleimet, hogy végigjárjak minden cápauraságot. Velem tartasz-e világot látni?
Aranykorall hangja édes volt, akár a kókusztej, így aztán a herceg rögtön meg is enyhült iránta. Olyannyira, hogy uszonyukat összetapasztva együtt folytatták útjukat, mígnem egy újabb barlangüreghez értek.
– Emberszagot érzek! Ki merészel háborgatni? – hördült fel Hito, a cápanépek másik hercege.
Aranykorall csirketollnál selymesebb hangja hallatán azonban ő is megenyhült, és további barátokat szerezve együtt folytatták útjukat, míg csak Aranykorall Királynő barlangjához nem értek. Az Úrnő már várta őket, hiszen a tengeri algák, moszatok és korallok megsúgták neki, hogy számtalan barátjával közeledik a cápafiú, aki az ő nevét viseli, és elhozza végre a békességet emberek és cápák között. Így szólt hát méltósággal:
– Menj, és harcold ki, hogy az ember ne mártsa többé szigonyát cápatestbe, a cápa ne egyen többé embert! Erővel vértezlek fel, hogy bárki neked támad, sebzetten vízbe merüljön, vagy hassal felfelé lebegjen a felszínen.
Ment is Aranykorall, hogy feladatát teljesítse, és egy tengerszorosban szemben találta magát az emberevő Kaluval, a nagy cápafejedelemmel.
– Emberszagot érzek! Aranykorall, csak te lehetsz az! Tágulj innen, ne zavard vizeimet! Aki emberfia ezen a szoroson áthalad, annak csónakját felborítom, annak húsával éhemet oltom, annak vérével szomjamat oltom.
– Ne neheztelj rám, nagy fejedelem! Asszonytól születtem, de cápa lettem! Királynőnktől a békességet hoztam. Engedj utamra engem!
Kalut azonban nem hatotta meg Aranykorall varázsfűnél is balzsamosabb hangja.
– Soha, míg élek, és amíg egyetlen cápavitézem él még!
A vöröslő telihold alatt rettentő csata kezdődött ekkor. Fogak csattogtak, cápabőr hersent, cápavértől színesedett a tengeri tajték. Hajnalra azonban Aranykorall és barátai győztek az emberevő cápák felett.
Azóta a Fülöp-szigetek partjainál, hol a hegyek sárkány módjára köpködik a tüzet, a halászok évente egyszer útra kelnek, és a tengerszorosban, ahol Aranykorall legyőzte Kalut, hálából kókusztejet öntenek, varázsfüvet és csirketollakat szórnak a tengerbe. A ragyogó bőrű cápák nem bántják őket, fel-alá úszkálnak körülöttük a selymes vízben.
Lackfi János átdolgozása
Az aranypálca
2011 február 7. | Szerző: Nők Lapja
A legidősebb azt mondta, hogy ő megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról ő aranyleveleket szed. A középső azt mondta, hogy ő északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, őneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson-halljon s tanuljon.
Hát, csakugyan elindult a három fiú háromfelé. A legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s kis híja volt, hogy éhen haljanak.
Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállott a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyű éhségtől s fáradtságtól leroskadt egy sziklára, s elaludt.
Alszik a királyi egy napot, kettőt, talán többet is, s egyszer csak érzi, hogy valaki szép gyöngén simogatja az arcát. Felveti a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt előtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Kérdi a leány:
– Hát te hogy kerültél ide?
Elmondja a királyfi úgy, amint történt.
– Na – mondja a tündérleány –, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is.
Hazamennek, s a tündérkirályné – mert az volt a leány anyja – kivesz a ládából egy rózsás keszkenőt, s mondja:
– Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon!
Egyszeribe tele volt a kendő étellel-itallal. Aztán adnak mindenféle enni- s innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is.
Megköszöni szívesen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzik tőlük, el különösen a leánytól, s mondja neki lelkes szóval:
– Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, s velem jössz te akkor.
– Gyere, gyere – mondotta a tündér-királykisasszony –, veled megyek akkor.
S hogy a királyfi el ne felejtse, neki ajándékozta a tündérkendőt. Továbbment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendőt leterítette, s mondta:
– Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon.
Volt mindjárt étel-ital bőven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozik, odajön egy öregasszony, s kéri könyörögve, hogy adjon neki egy falást isten nevében. Mondta a királyfi:
– Csak üljön le, nénémasszony, egyék-igyék, van itt minden, hál’istennek.
Leül az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges szép tündér. Mondja a királyfinak:
– Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendő nem volna a tied. Nesze, hogy olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol egy zöld darabja esik le, egy gyönyörű szép kert lesz, ahová eg kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik le, ott egy nagy palota lesz.
De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod: „Kert, tó, palota, tűnjetek el, legyetek megint köpönyeg” – a kert is eltűnik, a tó is, a palota is.
Megköszöni a királyfi a szép ajándékot, visszamegy a hajóra, s mennek tovább. Aztán érnek egy másik szigethez. Arra is kimegy a királyfi, ott is leteríti a tündérkendőt s elkezd falatozni. Amint falatozna, odajön egy öregember, s kéri könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében. Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek-ittak s vígan voltak.
– No, te királyfi – mondotta az öregember –, jótett helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belőle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítnak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: „Vissza!” – szépen a pálcába visszamasíroznak.
De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állott meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába.
Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladott arra az öreg király, s odakiáltott messziről a fiának:
– Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerre jöttél, elvette az ellenség az országomat.
– De bizony nem megyek én vissza – mondotta a királyfi, s kiszaladott a hajóból a szárazföldre. Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentő sok huszár, s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpenyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörű szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze földről csodájára jártak.
Hej, istenem, örült az öreg király!
– Lám, lám – mondotta az öreg király –, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidősebb fiam hozott arany falevelet, de az ellenség el is vitte; a középső fiam hozott mindenféle drágakövet egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó isten!
Hanem ez kicsit mégis megrökönyödött az öreg király Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, miből tartják el? Mondta is a fiának:
– Az ország megvolna, fiam, de mindenhol kipusztítja ez a soka katona.
– Egyet se búsuljon, édesapám – mondta a királyfi. – Nem kell azokat eltartani. – S csak kiáltott a katonáknak: „Vissza”” – s nagy trombita- s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába.
No, most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal. Azután jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap és hét éjjel állott a lakodalom.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Benedek Elek
Csirizrém
2011 február 5. | Szerző: Nők Lapja
Egy nap Hovavet Ödömér egy számára addig ismeretlen városba toppan, melynek határában, fényesre mázolt táblán, cirádás betűk zengedezték: Szeretettel köszöntünk Csirizben! Csirizi város lakói valóban szeretettel fogadták Hovavet Ödömért, meleg, barátságos szállást adtak neki, és étellel, itallal is bőségesen ellátták. Ottléte alatt Hovavet Ödömér kíváncsian figyelte a csirizek szokásait, így hamar észrevette, hogy a Csirizben élők mindannyian nagymaréknyi ragacsos csirizgombócokat hordanak a kabátzsebükben.
– Nálunk mindig van csiriz, hogy kéznél legyen, ha jövet-menet netán a Csirizrém barlangja felé kell mennünk – mondták a csirizek.
Mint ahogy Hovavet Ödömér megtudta, Csirizi egyik szegletében, egy jelentéktelen dombocska oldalában húzódik az a mély és sötét barlang, melyben állítólag a Csirizkrém lakik. Ha ügyes-bajos dolgaikat intézve a csiriziek közül valaki a barlang elé téved, nyomban elővesz zsebéből egy ragacsos csirizdarabot, és jó erősen hozzávágja a barlang mélyében tornyosuló Csirizkrémhez.
– De hisz ez a Csirizkrém alig látható, miért bántok vele ilyen kíméletlenül? – értetlenkedett Hovavet Ödömér, a barlangba meredezve.
– Azért, nehogy előmerészkedjen a barlangjából – felelték a csiriziek. – Nekünk épp elég annyi, amennyit most látunk belőle, és az ég óvjon attól téged is, hogy közelről megismerd a Csirizrém tűhegyes fogait, pengeéles karmait, mérges fullánkjait! Eddig még egyszer sem mert előbújni a barlangjából, hála annak, hogy valahányszor meglátott minket, mi mindig meghajigáltuk alaposan megcsócsált, ragacsos csirizzel.
Hovavet Ödömér sose látott még igazi Csirizrémet, így hát elhatározta, ő bíz közelebbről is szemügyre veszi a rémisztő szörnyeteget. Vasárnap, mikor a csirizek kényelmes otthonaikban pihentek, Hovavet Ödömér lábára húzta víztaszító bakancsát, fejébe nyomta kőtaszító kalapját, öles gyertyát ragadott a kezébe, és elindult a Csirizrém felé. Talált is a barlang végében egy nagydarab, ragacsos csiriztömböt.
– Íme, szegény Csirizrém, már ki se látszol a csiriz alól! Bármilyen vadállat vagy is, én bizony megszabadítalak ettől a ragacsos masszától. Másként úgysem ismerhetlek meg – mondta, azzal szép lassan elkezdte a tömzsi testű bestiáról leszedegetni a vastag csirizréteget.
Szedte, csak szedte mindkét kezével a nyúlós maszatot, szerteszét hajigálva a kisebb, s nagyobb csirizcsomókat, és ahogy csökkent a csirizbevonat, a zömök Csirizrém is egyre jobban lesoványodott. Egyszer csak elfogyott a csiriz, és mi a manó?! A vaskos ragacsrétegek alatt nem volt se szeld, se vad Csirizrém, nem volt alatta egyéb, csak a nagy-nagy semmiség.
Hovavet Ödömér igencsak elcsodálkozott, ámde mit tehetett, tudomásul kellett vennie, hogy Csirizrém mégsem létezik. Amint csalódottan kibotorkált a vasárnap délutáni derűs napvilágra, a barlang előtt csodálkozó csiriziek tömegébe ütközött.
– Hovavet Ödömér bemerészkedett a Csirizrém – kiabálták hüledezve Csirizi lakói.
A csiriziek bámulatát látva, Hovavet Ödömér hirtelen támadt büszkeséggel felszegte kókadt kobakját, és így szólt:
– De be ám! És olyan felfedezést tette, drága barátaim, mely egészen meg fogja változtatni Csirizi városát! Csiriziak, örvendezzetek és vigadozatok! Nem kell többé tapadós hajítanivalót cipelnetek a zsebetekben! Csirizrém nincs, nem is volt, és nem is lesz soha!
A csiriziek döbbenten bámultak Hovavet Ödömérre.
– Szóval, nem láttad a Csirizrémet! – rikkantott az egyik bámészkodó, mire a csiriziek sűrű sokasága lármás kiabálásba kezdett:
– Nem láttad a tűhegyes fogait, meg a pengeéles karmokat!
– A mérges fullánkokat sem láttad!
– Ugyan – legyintett valaki –, hisz a Csirizrém azonnal felfalta volna, ha a közelébe megy!
– De Hovavet Ödömérnek szerencsére még idejében inába szállt a bátorsága! – bólogatott egy másik Csirizi lakó.
– Nem is ment be igazán a Csirizrém barlangjába – folytatta még egy –, csak néhány lépést tett meg, hogy körbeszimatoljon, így sértetlen maradt!
– De hát nézzétek, üres a barlang! – harsant fel Hovavet Ödömér, elképedve a csiriziek érthetetlen szavain. – Egy fia Csirizrém nem sok, annyi sincs odabent!
– Már hogy is ne lenne – felelte valaki, és a barlang vége felé mutatott. – Odasüssetek, csiriziek, ott a Csirizrém!
Ekkor a csiriziek mindegyike megragadta a zsebébe tapasztott csirizgumót, és jókora lendülettel a barlangba lódította.
Így történt, hogy a Csirizrém ormótlan alakja felemelkedett, Csirizi városában pedig továbbra is ragacsos csirizt hordott mindenki a kabátzsebében. Hovavet Ödömér tanácstalanul széttárta karját, és elindult más-más városokban, más-más szokásokat kutatni.
Cserepes Andrea
Csodamargaréta
2011 február 4. | Szerző: Nők Lapja
Kapukki Pukka a domboldalon üldögélt és margarétaszirmokat majszolt. Csak úgy gyúrta magába, mint aki évek óta semmit nem evett. Egyenként tépegette le a fehér, puha szirmokat, s közben a gondtalanul himbálódzó, pufók bárányfelhőket csodálta.
Már megint a virágaimat eszed – dühöngött valaki -, fékomadta hóhányója?
Bújj elő, ha velem beszélsz – mondta Pukka nyugodtan, és jól teletömte a száját.
Itt vagyok, te széllelbélelt, te napszomorító, virágnyelő, mit virágnyelő, virágzabáló pernahajder – ugrott le a nyárfa ágáról egy tulipán nagyságú zöldsipkás, zöld szakállú, zöld fülű manó -, már egy egész rétet felfaltál!
Hm, még hogy egy egész rétet? Micsoda butaság, összesen 120 szirmocskát ettem meg, vagyis körülbelül négy és fél margarétát. Hát, négy és fél margarétát számoltál meg a réten? – értetlenkedett Pukka.
Még szemtelenkedsz is, ez aztán tűrhetetlen! Hát nem tudod, hogy ki vagyok, hát nem tudod, hogy kivel beszélsz? – toporzékolt zöld szakállát tépkedve az apró idegen.
Nem – motyogta Pukka alig érthetően, mert tele volt a szája.
Hú, azt a hat- és hét- és nyolcszázát! – mirgett-morgott, püffögött a zöldsipkás. Olyan dühös volt, hogy teljesen belilult. Még a tűzhányók is megirigyelték volna, nem is beszélve a sárkányokról.
Ahelyett, hogy mérgelődsz, dühöngsz, dörögsz, mint egy apafelhő, inkább mondd el végre, ki vagy – nyugtatta Pukka az idegent. Lassan végignyúlt a földön, kezeit a feje alá gyúrva újra bámulni kezdte a táncoló, ficánkoló bárányfelhőket.
Hogy ki vagyok? Zöld Elemér, a zöld mezei manók királya, a margaréták kitalálója, feltalálója, termesztője! – sisteregte Elemér király.
Érdekes – vakarta a feje búbját Pukka -, ez azt jelenti, hogy te tudod a legjobban, milyen csodás hatással vannak a szirmok a manókra, ugye?
Hát, persze, hát hogyne, ez csak természetes – húzta ki magát a manó -, csak, csak, épp most valahogy nem jut az eszembe, khm, khm.
Na, jó, én segítek, eszedbe juttatom – mosolygott Pukka huncutul. – A margaréta szirmaiban varázserő van. Úgy bizony! Gyógyírként hatnak. Orvosság minden kicsi szirom. Megszüntetik a haragot, a rosszkedvet, az irigységet, sőt a füllentésre is hatásosak. Ezért tömködöm én is magamba.
Jaj, hát persze! Most hogy mondod, eszembe is jutott! –füllentett vöröslő képpel Zöld Elemér.
Te manókirály vagy! A te szívedben biztos nincs irigység, harag, rosszkedvű sem vagy, füllenteni pedig soha nem szoktál, úgyhogy ne is kóstold meg a szirmokat.
Hát, az ízükért csak néhány szirmocskát! Kóstolásképpen! – mondta a zöld manó és irigylésre méltó gyorsasággal tépni kezdte a szirmokat. Mindkét tenyerét teletömte, aztán lopakodva megbújt a nyárfa mögé, nehogy Pukka meglássa, és eszegetni kezdett.
Pukka jóízûen nevetett, betöltötte a vidámság.
Az ízük kitűnő! Khm, Khm, azt hiszem, sokkal több margarétát kéne termesztenem – magyarázta felszaladó szájszéllel a manókirály.
Úgy bizony – helyeselt Pukka, és maga mellé tessékelte új ismerősét. Tenyeréből puha szirmocskákkal kínálta.
Hogy valóban csodaszer-e a margarétaszirom? A manóktól kell megkérdezni! Pukka szerint csak manókra hat. Õ csak tudja. Ha erre jár egy manó, megkérdezem.
Simon Réka Zsuzsanna
A medve meg a kutya
2011 február 17. | Szerző: Nők Lapja
Ráunt az ember. Egy napon fogott egy kötelet, ráhurkolta a kutya nyakára, s kivezette az erdőre. Megállt vele egy nyárfa tövében, meg akarta fojtani, de ránézett a kutyára, s látta, hogy a vén jószágnak könny csorog a szeméből. Megesett rajta a szíve.
Elengedte a kutyát, azzal megfordult, és elindult haza.
Ott maradt az öreg kutya a vadon erdőben. Lehevert a fa tövébe, ott búslakodott kutya életén.
Arra cammogott a medve. Megkérdezte:
– Hát te, kutya, mit heversz itt?
– Elűzött a háztól a gazdám.
– Éhes vagy-e?
– De még milyen éhes!
– Akkor gyere velem, majd én jóltartalak.
Elindultak ketten. Csikó akadt útjukba.
Rácsapott a medve, lerogyott a csikó menten. A medve széttépte, s azt mondta a kutyának:
– Itt van, egyél, amennyi beléd fér, majd ha elfogyott, gyere újra hozzám. Cseppet se szégyenkezzél.
Vígan élt a kutya, bú, gond nélkül. Mikor újra megéhezett, futott a medvéhez.
– No, testvér hát elfogyott-e már a csikó?
– Az el. Most újra éhezem.
– Dehogy éhezel. Tudod-e hol szedik a markot az asszonyok?
– Tudom.
– Akkor gyerünk oda. Én odalopakodom a gazdasszonyodhoz, felkapom az ölbeli gyermekét, te meg utánam eredsz, elveszed majd tőlem, s visszaviszed az anyjának. Nagy lesz akkor a becsületed, úgy tartanak mint azelőtt, fiatal korodban.
Ment a medve a földekre, ahol az asszonyok markot szedtek, felkapta a gyermeket, s vitte.
Sírt a gyermek, az asszonyok futottak a medve után, hajszolták, kergették, de utol nem érték. Végül visszatértek.
Kesergett az édesanya, sopánkodott az asszonynép.
Egyszer csak, honnan, honnan se, előtermett a kutya, elloholt a medve után, kiragadta mancsából az ölbeli gyermeket, futott vele vissza.
Örült az anya, nem győzött hálálkodni.
– Most már – mondta – a világért sem válnék meg ettől a kutyától.
Hazavezette a kutyát, édes tejjel itatta, puha kenyérrel etette, úgy kereste kedvét.
– Egyél, igyál – biztogatta.
Az urának meg azt mondta:
– Becsüljük meg ezt a kutyát, tartsuk jól, ő vette el a medvétől a gyermekünket.
Kigömbölyödött a kutya horpadt oldala, sima lett a szőre, vígan élt, a bút, gondot hírből se ismerte. A medve azután is jó barátja maradt.
Egyszer nagy lakomát csapott a gazdája. Éppen akkor látogatta meg a kutyát a medve.
– Adjisten, kutya öcsém! Hogy s mint élsz, kapsz-e enni eleget?
– Hála istennek – felelte a kutya –, olyan az életem, mintha egész esztendőben farsang volna. Mivel vendégeljelek meg? Kerülj beljebb, be a házba, nagy a vigasság odabenn, most nem vesznek észre! Csak arra ügyelj, hogy ha belépsz, bújj be gyorsan a kemencesutba. Majd én jóltartalak, dugok neked jó falatokat.
Úgy is tett a medve: belépett a házba, bebújt gyorsan a kemencesutba. Látta a kutya: jól felöntött a garatra a gazda meg a sok vendég. Bátran csent hát az asztalról, kínálgatta a cimboráját.
Felhajtott a medve egy pohárral, felhajtott még eggyel – a fejébe szállott. Nótára gyújtottak a vendégek. Rákezdett a medve is brummogó dalára.
Csitította a kutya:
– Elhallgass, mert megjárod!
Rá se hederített a medve. Fújta, csaj fújta, egyre hangosabban.
Meghallották a vendégek, fütykösöket ragadtak, csépelték a medvét, csak úgy zuhogott az oldala szegénynek. Csak nagy nehezen tudta elvinni az irháját.
Érdemes volt szegénynek vendégségbe menni?
Alekszej Tolsztoj
Oldal ajánlása emailben
X